Eretnek az, aki hisz Hugh Grant hazugságainak
Vallásról, hitről és választásról veszélyes a nagyközönségnek nyilatkozni vagy akár szónokolni, mert könnyű belefutni abba a hibába, hogy alaptalanul valótlanságokat állítunk.
Nem fér annyi szuperlatívusz a leadbe, amennyit képesek lennénk leírni Az ébredő Erőről. Aprócska DE* azért van. Spoilermentes kritika.
„Minden benne volt, ami a Csillagok háborújában magával ragadó: fajok, bolygók, technikai kütyük változatossága, egy rendkívül komplex alkotásban, vicces riposztokkal és pont olyan mennyiségű akcióval, fénykardpárbajjal és robbanással, amennyi még pont egészséges. Egy gyönyörű mese, ami magával ragad felnőttet, gyereket egyaránt. Azt akartam, hogy ez a film kapjon el, rántson be, nyűgözzön le és taposson gyomorszájon. És megkaptam. Próbáltam kritikus szemmel tekinteni Az ébredő Erőre, de annyira beszippantott, hogy kisfiúként szorítottam a szereplőkért, feszülten vártam mindent, AZOKON a dramaturgia pontokon, és kis híján könnyeztem a katartikusnak szánt pillanatoknál. Nem az újságíró ült ott, hanem a fanboy. Aztán lement a stáblista, és még mindig csak ültem. Kérdezgették, hogy milyen volt és csak hebegtem habogtam, mintha egy vuki barátságosan tarkón vágott volna. Ez a film több mint két óra tömény SZÓRAKOZÁS volt, a legjobb fajtából. Még szerencse, hogy vettem jegyet szombatra, meg jövő szerdára is, mert megint látnom kell. Egyelőre megelégszem ezzel, aztán tűkön ülve várom, hogy mi lesz a folytatásban. És ezeket ugyan már nem Abrams rendezi, de nagyon remélem, hogy ott lesz, és rácsap Gareth Edwards meg Colin Trevorrow mancsára, ha valamit rosszul csinálnak. Mert Abrams megérzett valamit. Rátapintott valami olyasmire, amire a rajongók A Jedi visszatér óta várnak.
*Ja, majdnem elfelejtettem, a DE!
DE MEGNÉZEM MÉG VAGY ÖTSZÖR!”