A mi halottaink, az ő háborújuk

„Az, hogy mennyire érezzük közelinek egyik vagy másik tragédiát, sok mindentől függhet, de a halottak akkor is a mieink. Fiatal és idősebb férfiak, nők és persze gyerekek, olykor meg sem született csecsemők, akiknek reményeit és vágyait, szerelmeit és terveit váratlan közösséget teremtve a tragédiában, felfüggesztette a halál. Ők azok, akiket a »terrorizmus áldozatai« szomorú kliséjével könyvelnek el a szónoklatok, az elemzések és a grafikonok.

Ahogyan ők azok is, akikre hivatkozva jóideje vívják országaink a »terrorizmus elleni háborút«. Furcsa mód azonban, az utóbbi jó 15 év alatt, mióta még nagyobb elszántsággal folytatják a mi nevünkben is ezt a harcot, mintha csak súlyosabbá vált volna a helyzet, és mintha egyre több lenne a halottunk. Mintha egyre több lenne az olyan térség, ahol nemcsak a szenvedés, jogtiprás és kilátástalanság válik rutinná, de a terrorizmus is felüti a fejét.

Nem lehet, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a nevünkben űzött terrorizmus elleni háborúval, és az igazi ellenfeleink azok, akik, tudatosan vagy gondatlanságból, de mintha napról-napra azon fáradoznának, hogy ez a háború sose érjen véget? Hogy szabadság, jogok és fenntartható jólét helyett függőség, kiszolgáltatottság, és baráti diktatúra vagy ideig-óráig kontrollált káosz uralkodjék azokban az országokban, ahol kis szerencsével továbbra is mi, azaz a fejlett államok alkudhatunk a nyersanyagok árára, értékesíthetjük a fegyvereinket, a szubvencionált élelmiszereinket, de a lélegeztetőgépeket is, meg persze az utakat és más infrastruktúrákat is a mi vállalataink építhetik meg, a mi adózóink által kitermelt »segélyekből«? Nem lehet, hogy ez, a mi nevükben folytatott háború, amelyben sem az eszközökről, sem a szövetségesekről, sem a tétekről és tervekről nem nyitnak vitát vezetőink, épp csak a mi érdekeinket és a halottainkét, a sok millió potenciális civil áldozatét téveszti szem elől?

Nem lehet, hogy a valóságban ez nem is igazán a mi háborúnk, hanem az övék?”