Létező és létezhető, baloldal és jobboldal

„Természetesen az orbáni rendszer szabadságharcai és baloldalias-antikolonialista retorikai fordulatai azt fedik el, hogy a kormány célja éppen nem holmi szabadság, hanem a magyar munkavállalók bérének alacsonyan tartása és jogainak csökkentése. Orbán ezért nem azok ellen szabadságharcol, akik az európai bérverseny, a centrum-periféria-ellentét fokozásában érdekeltek, hanem – elvégre Ulrich Beck is kimutatta, hogy a nacionalista retorika, a nemzetállami határok védelme a neoliberalizmus érdeke – azok ellen, akik szociálisabb, szolidárisabb Európát hirdetnek. A békemenetelők persze erről nem sokat sejtenek, ők hasznos idiótákként bizonyosan elhiszik, hogy Magyarországnak az az érdeke, ha megmarad egy szegény, nyomorgó, kiszolgáltatott, periférikus, mentálisan is izolált nemzetállamnak.

Orbán rendszere baloldalias eszközökkel, baloldalias jelszavakkal (ne feledjük, hogy a nacionalizmus például nem éppen a konzervatívok találmánya) olyan »jobboldali« állapotokat (azaz egyenlőtlenségeket) teremt és fogad el, amely állapotok létrejötte (elvégre az egyenlőtlenséget nem a verseny és a szabadság szüli) és eredménye (elvégre nem polgárok a »polgárok«) egy valódi jobboldali nézőpontból ugyanolyan elfogadhatatlan, mint az egyenlőtlenség mint olyan léte baloldali nézőpontból. A jobboldali kritika azonban nehezen elmondható, elvégre úgy kéne bírálnia a konkrét egyenlőtlenségeket, hogy az egyenlőtlenséget magát nem veti el, és úgy kéne bírálnia a konkrét felső osztályt, hogy az osztálytársadalmat önmagában szintén nem utasítja el. Ezt elég nehéz elmondani, plakátra írni, skandálni. Reményt fűzni ahhoz, hogy Orbánnak erős jobboldali ellenfele akad, ami helyre billenti a dolgokat – önkény- helyett verseny-alapú egyenlőtlenséget, valódi polgárságot szorgalmazva –, hiú ábránd; ráadásul polgárság nélkül polgári jobboldalt építeni, akarni felettébb utópisztikus vállalkozás. (...)

A magyar újbaloldal előtt két veszély van: egyrészről a régi baloldalhoz hasonlóan az államot akarja megszerezni, s nem megváltoztatni (azaz kicsiként vagy nagyként, de hatékonyabbá tenni), másrészről beleragad egy olyan baloldali szubkulturális szerepbe, amely egyetemi szemináriumok fogalmaival zsonglőrködik, és két-három pesti alternatív helyre koncentrál, s ha nyit is a társadalom problémái felé, elsősorban olyan rétegproblémák felé, amelyek fontosak, de nem mindenkit szólítanak meg. A menekültek, a hajléktalanok, a drogosok, a szexuális kisebbségek fontos témák bizonyosan, de nem volt a történelemben még sikeres baloldali párt, amely az ő témáikkal, őrájuk támaszkodva tudott volna demokratikusan hatalomra kerülni és a széles társadalom számára politizálni. Ahogy Mátyás Eszter írta a Dinamó Műhely oldalán: »Nekik [mármint a nem szubkulturális proletariátusnak – TP] igenis fontos, hogy ezer forinttal kevesebb a gázszámla a rezsicsökkentés miatt, fontos, hogy ne legyenek menekültek, mert elvennék a munkájukat. Hogy a határon túliak kapjanak-e szavazati jogot, vagy legyen több nő a politikában, vagy a melegek is házasodhassanak, mindezek nekik tökéletesen érdektelenek. Más a mérce ott, ahol havonta egyszer jut pénz étteremre, és az is a sarki török, ahol a kultúrafogyasztás kimerül a nagy ritkán megvett mozijegyben, és ahol nem az élet élvezete, hanem az életben maradás a cél.«”