A nemek egyenlősége nem ellentétes a családdal

Ajánlok egy könyvet, a címe Buchanan, Pat – The Death of the West, magyarul is megjelent “A nyugat halála” címmel, de angolul itt letölthető: http://docdro.id/4zLfAw3 Az átlagemberek tömege hajlamos a nyugati népességcsökkenést kizárólag gazdasági, pénzügyi okokkal magyarázni, de szem elől téveszti, hogy Európa egyik leggazdagabb országának, Németországnak a népessége katasztrofálisan csökken, s ugyanakkor a harmadik világ számos, igen szegény országának népessége ugrásszerűen növekszik, és ez mindennél fényesebben bizonyítja, hogy ez a jelenség gazdasági-pénzügyi okokkal nem magyarázható. Ezzel szemben Buchanan a legmélyebb okot a Marcuse által propagált és a hatvanas-hetvenes évek óta széleskörűen elterjedt élvezeti elvben látja. Nem arról van szó, mintha az élvezet igenlése önmagában rossz lenne. Aquinói Szent Tamás A teológia foglalata című főművében kimutatja, hogy a szomorúság az ember lelki, erkölcsi életét legjobban veszélyeztető érzelmi állapot, amelynek ellenszeréül többek között éppen az élvezetet ajánlja, amely, mint gyönyörködtető jó, a hasznos jónál magasabb értékű. A hasznos jó nem öncél, csak eszköz; az élvezet már öncél, de nem végső cél; az erkölcsi jó követése teszi egyedül lehetővé, hogy az ember elérje a végső célját, és ezzel annak meg nem szűnő élvezetét is. Ha az élvezetet tekintik legfőbb és végső értéknek, ahogy ezt Marcuse sugallja, értelmetlenné válik minden áldozatvállalás, minden olyan kötelességteljesítés, ami fáradsággal, erőfeszítéssel, olykor lemondással jár. Buchanan helyesen mutat rá, hogy az élvezeti elv csúcsértékké minősítése nagymértékben hozzájárult az abortusz, a homoszexualitás és az eutanázia nagymértékű elterjedéséhez, és ez a három már közvetlen kihatással van a Nyugat tragikus népességcsökkenésére. De ugyanennek vannak közvetett okai is, és ezek közül kiemelkedik kettő. Az egyik a kényszerű női munkavállalás, amely a monogám család halálával fenyeget. A hangsúly viszont a kényszerű női munkavállaláson van Buchanan-nél, és ezt fontos szem előtt tartanunk, ugyanis semmi negatív következménnyel nem jár, ha az a nő, aki hivatást érez tudományos, vagy művészi munkára, vagy küldetésének érzi, hogy például gyermekorvos, óvónő, esetleg bölcsődei gondozónő legyen, önként, anyagi kényszertől mentesen ilyen munkát vállal, hiszen ez női mivoltának és a férfihoz való viszonyának nem eltorzulását, hanem kiteljesedését eredményezi. De a kényszerű munkavállalás hosszú távon feltétlenül árt a monogám családnak és előrevetíti a Nyugat halálát. Buchanan a Nyugat halálának másik közvetett okát a feminizmus kultuszában látja. Ez az irányzat valójában nem a nők igazi értékét védi, hanem valódi célja a nőket a férfiak ellen uszítani, és ezáltal a legmélyebb emberi kapcsolatnak, a férfi-nő kapcsolatnak, és ezen keresztül a legkisebb, de legalapvetőbb emberi közösségnek, a családnak bomlasztása, elsorvasztása, s ezáltal a társadalom atomizálása, izolált egyedekre való szétzúzása, hogy ezzel helyet készítsen egy nem-keresztény alapon nyugvó „új társadalom” számára. A Jewish World Review-ban azt írja egy feminista: „Minthogy a házasság alkotmányosan rabszolgává teszi a nőt, világos, hogy a női mozgalmaknak ezen intézmény támadására kell koncentrálniuk A nők szabadsága nem valósítható meg a házasság eltörlése nélkül.” A feminista ideológia ostromában ezer százalékkal nőtt – az 1970-es 523 000-ról mára 5,5 millióra – a házasság nélkül együtt élő párok száma. Az egyedülállók háztartásának száma az USA-ban ma már nagyobb arányú (26%), mint a hagyományos családé. A populáris kultúra értékrendjében a szex rangja magasan felülmúlja az anyaság rangját; a női magazinok, a romantikus lektür és a tévé főműsoridőben ünneplik a szexet, a karriert, a szinglit. A gyermek a nagymamára marad. „A burjánzó szabadszerelem és az általánossá vált válások, a pornográfia térnyerése és a Playboy-filozófia fő irányzattá válása, az adódollárokból történő abortusztámogatás, az, hogy Amerika megérte azt a napot, amikor arról olvas, hogy tinédzser korú lányok kukákba dobják újszülött babáikat, és kint hagyják őket a havon […] Valóban, az új világ a hajdani pogány Róma értékrendjét teszi magáévá, ahol a nem kívánatos gyermekeket kitették egy domboldalra, hogy ott pusztuljanak el.” A szociális kultúrát és az adórendszert a feminizmus és az ellenkultúra értékrendszere, itatja át. Szabad társadalom nem kényszerítheti a nőket gyermekvállalásra, de egészséges társadalom megjutalmazhatja fenntartóit, az anyákat. Nem kis részben a Frankfurti Iskola destrukciói nyomán „az apa, az anya, a gyermek családmodell ma az amerikai háztartások kevesebb mint egynegyedét képviseli. A nők felszabadítása a hagyományos feleség és anyaszerep alól, amelyben kétségkívül az iskolák voltak a bajnokok, azt eredményezte, hogy ezen szerepek elveszítették jelentésüket, és eltűnőben vannak az amerikai társadalomból.” A feministák házassággal és anyasággal szemben tanúsított ellenséges beállítottságában a nyugati nők milliói osztoznak, nem áll szándékukban férjhez menni, s még kevésbé gyermeket szülni. Azonosulásuk Marcuse Élvezet Elvével és a szexuális forradalommal a folytatás megtagadását jelenti. „A fogamzásgátlás, a sterilizáció, az abortusz és az eutanázia a »halál kultúrájának« négy lovasa […] A tabletta és a koton lett a kulturális forradalom sarlója és kalapácsa. A családok szétverésének eszközei: a nők “egyenjogúságának” olyan irányba fordítása, hogy a nő megszűnjön családanya lenni, és először karriert, később meg már az önmagába zárt egyéni boldogágát keresse. A mai, “modern” szinglik nem attól lesznek boldogok, hogy három-négy gyerek, 10-15 unoka veszi őket körül. A pisis pelenka fárasztó és kicsinyes holmi, a szülésektől ellazuló has és lógó mell pedig abszolút ellentmond a reklámok idealizált húszéves, karcsú, ránctalan cicababáinak. Ma a szex már abszolút öncél, és több könyv, videó és egyéb jelenik meg az élvezeti technikákról, mint a gyereknevelésről. A buzik intenzív támogatása is ennek a taktikának a része – Buchanan kitért arra is, hogy miképp kényszerítették ki a WHO ezzel kapcsolatos masszívan politikai döntését az amerikai pszichiátriai társaság kőkemény befolyásolásával. A család megsemmisítéséhez hozzájárul az abortusz liberalizálása is. Az utóbbi évtizedekben csak az USA-ban 40 millió abortuszt végeztek el.Magyarországon a helyzet még ennél is rosszabb, ha a megszületett és méhben megölt csecsemők arányát nézzük. Az abortusz szabadsága talán a legkeményebb csapás a keresztény egyház abszolút élettiszteletére: ugyanis következik belőle, hogy az életet máshol sem tekinti prioritásnak a harcias kultúrmarxizmus, és támogatja az eutanáziát, az öngyilkosság szabadságát. Félelmetes, hogy amikor Európában a népességi válság az aktív korúak megfogyásakor és a nyugdíjasok számának megkettőződésekor – úgy 2050 táján – vajon milyen liberális áramlat várható? A ma eltűrt, sőt, egyre inkább orvosi segítséggel is támogatott öngyilkosságok esetleg elvárt magatartássá válnak majd az eltartandó öregektől??? Tekintetbe véve, hogy ma egy családot egy szülő (az apa) jövedelméből igencsak nehéz fenntartani, vagyis a jelen rendszer nem csak ideológiai, de gazdasági eszközökkel is szinte kikényszeríti a nők munkába állását, a feminizmus azon követelésével, miszerint ugyan azon munkáért a nőnek ugyan olyan bér jár, mint egy férfinak, nem lehet vitatkozni. Ahogy azzal sem, hogy ha egy munkakörre egy nő egyébként fizikailag, szellemileg alkalmas, akkor női mivoltára hivatkozva ez a munkakör nem tagadható meg tőle. Bűnt követ el az a rendszer, amelyik a nőt szent hivatásától elvonja, mint munkást kihasználja és anyagi feltételek után rohanó “férfinőt” teremt belőle. A kulturális marxizmus lelkes támogatását élvező, s már a politikai korrektség szerves részévé vált feminizmus azonban éppen ezt teszi. A cél a hagyományos család szétverése – mindez az „egyenjogúság”, a „nők felszabadítása” jelszavai mögé rejtve, tekintve, hogy a család felszámolásának szándékát (ami egy érezhetően negatív dolog) kevés nővel lehetne a maga csupasz valójában megetetni, ezért pozitív, az emberek által általában szimpatikusnak gondolt fogalmakba (egyenlőség, szabadság, boldogulás, önmegvalósítás) csomagolják. A feminizmus a nőket a hiúságukon, büszkeségükön keresztül próbálja a kulturális marxizmus céljaira motiválni. „Te is képes vagy rá”, „valósítsd meg önmagad”, „tudod te ezt még jobban is, mint egy férfi” és hasonlók. Így azon nők, akiket a gazdasági szükségszerűség esetleg nem kényszerít munkába, állást vállalnak azért, hogy megmutassák a világnak, hogy vannak olyan jók, mint a férfiak. Megjegyezzük, némely területen még jobbak is, de ez egy másik fejezet témája. Így a rendszer által mesterségesen keltett lelki (önmegvalósítás, bizonyítási vágy) illetve anyagi (a puszta létfenntartástól a presztízs-fogyasztásig széles a skála) szükségletek képesek rákényszeríteni a nőt arra, ami ellen egész valója a leghevesebben tiltakozik. E tiltakozás letörését szolgálja a tudatipar, az iskolától az egyetemig, majd a média és a kultúra. Ennek köszönhetően a hagyományos anyaszerep mára „ciki” lett, a családjáért élő nő „elnyomott rabszolga”. A szórakoztatóipar ma a nőket keménynek, rámenősnek ábrázolja és szinte kivétel nélkül szinglinek, aki a munkájában, kedvteléseiben (szórakozás, fogyasztás) teljesedik ki. „Ma a nyugati nők milliói osztoznak a feministák házassággal és anyasággal szemben tanúsított ellenséges beállítottságában. Milliók tették magukévá a mozgalom célkitűzéseit, és nem áll szándékukban férjhez menni, pláne gyermeket szülni. Marcuse Élvezeti Elvével való azonosulásuk, a szexuális forradalomban vállalt elkötelezettségük azt jelenti, hogy a házasság a sor végére került. És – amint válási és születési statisztikáink mutatják – még a megkötött házasságok is kevésbé tartósak és termékenyek.” (Buchanan) A nők a gazdasági kényszer, illetve a pszichológiai kondicionálás előtt meghajolva, bárki által elvégezhető munkák felvállalásával bizonyítják értéküket a világnak, miközben a senki más által el nem végezhető és a társadalom számára nélkülözhetetlen hivatásukat második helyre szorítják, esetleg teljesen feláldozzák a karrier, illetve a megélhetés oltárán. Tanár, orvos, ügyvéd, közgazdász vagy „manager”, esetleg gyári munkás bárki lehet, édesanya viszont nem. Olyan nők persze mindig voltak, leginkább a középkorban, akik a hivatásukért lemondtak a családról, hogy teljes lényükkel átadhassák magukat annak, amit csinálnak. Őket hívják apácának. De őket nem az „önmegvalósítás”, a pénzszerzés vagy az érvényesülés motiválta, és csupán egy dolgot „akartak megmutatni”, a világnak: Krisztus szeretetét.

áztatja a buzi a szarját a kádban. Odamegy a társa: - Mit csinálsz? - Csak fürdetem a gyerekünket!

A nők agya fél kilóval könnyebb mint a férfiaké. Ezek után milyen egyenlőség lehet?

Ja, a francia modell! Ahol négy hónap után vissza kell menni dolgozni az anyukának. Amikor egy kisbabának még az anyja mellett van a helye, hiszen még szopik, és egyébként is. Ha ezt nálunk bevezetné a Fidesz, akkor is így tapsikolnál? Nem is beszélve arról, hogy a bevándorlók emelik azt a bizonyos születési rátát.