Kívül maradnak – Az iszlám, a bevándorlók és Európa jövője

„Mindkét vélekedés téves, de másképp. Való igaz, hogy Európának nem kell gyors iszlám hatalomátvételtől tartania. A most érkezők jelentős része éppen a radikális iszlám elől menekül. Szó sem lehet arról, hogy a mostani migrációs hullám mögött az iszlám tervszerű terjeszkedése állna. Ám nem az a kérdés, hogy mikor emelkedik az iszlám hívők aránya egész Európában 50 százalék fölé, hanem az, hogyan védhető meg azoknak a kultúrája, akik már jelenleg is iszlám többségű környezetben kénytelenek élni? Az iszlám migránsok területi ­eloszlása ugyanis rendkívül egyenlőtlen, és összefügg integrációjuk nehézségeivel. Zürich és Berlin villanegyedeiben vagy Párizs belső kerüle­teiben az iszlám lakosság aránya szinte nem is mérhető. Ezzel szemben Párizs bizonyos külvárosaiban vagy Berlin Neukölln kerületében gyakorlatilag arab–török gettók jöttek létre. Marseille vagy Lyon utcáinak nagy részén este nyolc után alig látni európai embert, s nem ok nélkül. A kulturális kisebbség ezeken a területeken ma is létező valóság az európai emberek számára. A demokratikus jogállamok ezt a jelenséget eddig sem tudták megnyugtatóan kezelni.

Hiába érkezik Európa 500 milliós lakosságára számítva évente csak fél- vagy egymillió iszlám hátterű menekült, szociológiai okokból is nyilvánvaló, hogy ők minden integrációs törekvés és hajlandóság ellenére sem fognak tudni egyenlően eloszlani az európai társadalmakban. Először is senki sem lesz közülük annyira ostoba, hogy kelet-európai országot válasszon. A nyelvi okok mellett ebben szerepet játszik ezen társadalmak jóval alacsonyabb toleranciaszintje és életszínvonala. Nem fognak kvóták szerint eloszlani az unió területén. Jelenleg Németországban a menekültstátuszt elnyert személyek teljes ellátás mellett még 143 euró zsebpénzt is kapnak. Ehhez képest egy magyar közmunkás nem kap semmilyen ellátást, az orvosit leszámítva, és a 167 eurós béréért napi 8 órát kell dolgoznia. A német bevándorlási hivatal 90 százalékukról már most is azt állapította meg, hogy nem fognak munkát találni, jóllehet a most érkezők a szír társadalom elitjét jelentik, a számok a későbbiekben tehát még rosszabbak lesznek.

(...)

A lakosság politikai undora ezektől a politikai berendezkedésektől azok viselkedése fényében teljesen érthető, és az sem meglepő, ha az érintettek jelentős része az általuk praktizált »demokráciát« megtapasztalva antidemokratikus válaszokra lesz fogékony. Ezt a politikai választ erősíti fel a diktatúra után elszabaduló anarchia és a demokratikus önszerveződés képtelensége. Ezt a politikai választ adta Irán 1979-ben, Afganisztán 1989, Irak 2003 után és Líbia 2011-ben. Az Egyesült Államok Irakban és Afganisztánban súlyos dollármilliárdokat ölt bele abba, hogy valamilyen Nyugat-kompatibilis rendszert hozzon létre. Nem mondhatjuk, hogy a kísérlet azért vallott kudarcot, mert külső erők tették volna lehetetlenné. Minden jel arra mutat, hogy a lakosság nem érezte a felkínált megoldást a magáénak. Ezért csak részben okolható az amerikaiak által támogatott korrupt és hiteltelen rezsim, hiszen ami helyette jött, az sem folt nélküli rendszer. Sokkal inkább arról van szó, hogy a térség kulturális hagyományaira a nyugati liberális rendszerek nem adaptálha­tóak. Egyiptomban, Pakisztánban és Tunéziában létezik csak törékeny egyensúly a radikális iszlamisták és a laicista megoldásokat pártolók között. Egyáltalán nem garantált azonban, hogy ez az egyensúly fenn is marad. Felborulása esetén pedig nyilvánvaló, hogy a radikális iszlamista politikai megoldásoknak van nagyobb esélye.

Lesújtó politikai tapasztalat, hogy egyrészt ezeket az országokat (Kadhafi Líbiáját, Hu­szein Irakját vagy Nadzsibullah Afganisztánját, és a sor hosszan folytatható) nyugodtan lehetne szörnyállamoknak nevezni, hiszen diktátoraik az emberi jogokat nyíltan semmibe vették, másrészt viszont az egyszerű líbiai, afgán vagy iraki lakos számára mégis jobb, biztonságosabb és kiszámíthatóbb volt alattuk az élet, mint most. A nagyhatalmak minden bizonnyal feltámasztanák Kadhafit és Szaddám Huszeint, ha tehetnék.”