„Türelmes vagyok. Insallah.” Törökországi menekülttáborban jártunk

Zsíroskenyér-túra: az újságírás egyik fontos szakszava olyan utat takar, amelyre a szakma művelőit csoportosan invitálják valahová, ahol minden bizonnyal van habzsi meg dőzsi, plusz jobb esetben azért némi információ is. Általában – minő meglepetés – olyan információ, amilyet a vendéglátó szeretne viszontlátni a negyedik hatalmi ág megvesztegethetetlen és szigorú tollú képviselői által írt hasábokon.

Épp ilyesmire invitáltak engem is a múlt héten. Törökországba, menekültügyben.

Természetesen megtehettem volna, hogy önérzetes szavakkal közlöm: ha Ankarába, a szír határ melletti Gaziantepbe, annak is egyik menekülttáborába, valamint Isztambulba akarok utazni, majd megyek magam... Inkább azonban nem mondtam nemet. Másik kilenc kolléga (Heti Válasz, Magyar Nemzet, Népszabadság, Magyar Idők, Vs.hu, Hír24, Index, Demokrata) és három magyar kutató sem. Vasárnaptól csütörtök estig be is jártuk a fent említett célpontokat. 

Nyilvánvaló romlottságunk mellett (szeretünk utazni és százcsillagos wellness-szállodákban csapatni a török adófizetők pénzén) azért van még más oka is egyhangú döntésünknek: a migránsválság miatt a törökök éppen tényleg nagyon érdekesek. Minthogy két és fél millió menekült parkol náluk, nem egészen mindegy, mit forgatnak a fejükben. Meg aztán: török menekülttáborba nem juthatunk be csak úgy. Csak így.

Helyszíni riportunk.

Szögesdrót és csendőrök védik a tábort. Elvileg a külső támadástól. 

„Nem érdemlik meg Európát”

Gaziantep lent van délen, menekülttáborai meg az Eufrátesz partján vannak, ahonnan egy kőhajításnyira már az Iszlám Állam az úr. (Jó, bő ötven kilométerre kell azért elhajítani azt a követ.) A város maga egyébként olyan, mintha a románok rendben tartanák Nagyváradot, de nem fontos a mi szempontunkból: negyven percet utazunk a kietlen, csak pisztácia- és olajfákkal szegélyezett úton, míg megérkezünk a kerítéshez. A tetején minigyoda – itt a szír menekültek mozgási szabadságát teljes lelki nyugalommal korlátozzák. A török csendőrség védi a tábort kívülről, a menekültek pedig kimehetnek ugyan, de hosszabb távra csak engedéllyel. Tizenöt naponta le kell jelentkezni a táborban.

A 23 milliós Szíriából az elmúlt négy évben hat és fél millióan menekültek el, két és fél millió szír pedig Törökországban van. Ennek a számnak azonban csak töredéke, nagyjából tíz százaléka lakik táborokban – 2 millió 250 ezer ember a városokban próbál megélni valahogy. Miután regisztráltak, jár nekik orvosi ellátás és a közszolgáltatások, munkát vállalnak, ha tudnak (nemsokára hivatalosan is lesz ehhez joguk, most készül a törvény), kivesznek egy kis szobát húszan, aztán majd lesz valahogy. A legtöbben Isztambulban vannak, de Ankarában és Gaziantepben is hasonló helyzet.

Az összesen 25 táborban tehát „csak” 250 ezren vannak, de a táborok között is van különbség. Hat közülük konténeres elhelyezést ad: van mosdó mindegyikben, sőt, van légkondi is, a konténerek tetején parabola-antennák mindenütt: bent tehát megy a tévézés. Családok lakják ezeket, de 19 sátortábor is van – azok egyikét csak kívülről tudjuk megfotózni később, de a parabola-tenger ott is jól kivehető.

Minket az egyik „luxusabb”, konténeres mintatáborba engednek be.

Ötezren élnek itt háromszobás konténerekben, ami 980 családot jelent. Fejenként havi 85 török lírát kapnak, ami nem egészen 8500 forint. (Ennek nagyobb részét a World Food Program állja, furcsa is a hétmilliárd dolláros összeg, amelyet a török kormány saját bevallása szerint a menekültkérdésre költött eddig.) A menekültek egy kártyára kapják az apanázst, azzal fizethetnek a boltban, aztán mindenki főz magának. Ki lehet jönni az összegből, tekintve, hogy rezsi nincs, a szolgáltatásokért, a suliért sem kell fizetni. A rengeteg gyereknek ugyanis biztosított a taníttatás, a törökök fizetik a tanerőt is. Meg mindent. Széles, kövezett utakon járunk-kelünk, az idő kellemes itt délen – januárban is tíz fok van átlagban. Van mosókonyha, orvosi rendelő, két kultúrhelyiség, tábori mecset – a müezzin egyszer rá is zendít ottjártunkkor. Rendezett az élet. Itt sem forgatunk nyomorpornót. Cuki kölykökből viszont van választék bőven. Íme:

 Valamint:

Fogócska-drukkerek a két óra közötti szünetben.

Angolórára toppanunk be először. A tanárral – a táborokban dolgozó 114 tanerő egyikével – lehet beszélgetni. Tanár volt már Szíriában is, azt mondja, a békés tüntetéseken vett részt négy éve, a harcokban nem – s Aszad elől menekült. Itt két éve van és nem panaszkodhat: havi 600 lírát keres a tanítással. Mégis jönne Európába. S hogy miért nem jön? „Nincs rá pénzem.”Amikor azt tudakolom, mit szól azokhoz, akik jöttek, megered a nyelve és ingerült is lesz. „Azok nem érdemlik meg Európát. Azok a gazdagok.”

Egyébként a török kormányzati narratívának megfelelő válaszokat kapunk minden menekülttől: Aszad a fő ellenség, aki miatt el kellett hagyniuk az otthonukat. Az Iszlám Államot csak másodsorban említik, akkor is úgy, mintha Aszad szövetségese lenne a területfoglaló terroralakulat. Ez is egybevág egyébként a hivatalos török állásponttal.

A gond csak az, hogy arra senki nem tud válaszolni, ki alatt egyesülhetne újra az ország, tehát ki a jó fiú Szíriában. „Mi, a nép” − mondja a tanítónő, de ezzel sem vagyunk sokkal beljebb. Ő egyébként azon kevesek egyike, aki nem jönne Európába. „Félteném a fiaimat. Hogy elvesztik ott a lelküket.” Ha már úgyis megakasztottuk az óra menetét, a nyolc-tízéves forma kissrácokat is kérdezzük. Mesélnek a háborúról. Mosolyogva teszik. Csillogó szemmel adják elő, hogyan bújtak a pad alá, amikor jött a légitámadás; remek, akciódús sztoriként tálalják, hogy meghalt osztálytársuk, tanáruk.

Angolóra nagylányoknak.

Úgy mesélnek a bombázásokról, mintha valami izgi akciófilmről számolnának be.

A tábor „polgármestere” vagy inkább vajdája (ő intézi az ügyes-bajos ügyeket és tartja a kapcsolatot a török táborfőnökséggel) is csak azt tudja elmondani, ki miért nem jó erő odahaza. Aszad rossz fiú, az Iszlám Állam is, de az Aszad ellen harcoló szír Al-Kaida mutáció, az Al-Nuszra Front sem az igazi. „Mi, szírek igen vallásosak vagyunk, de azt azért nem szeretjük, ha megmondják nekünk, dohányozhatunk-e, meg ha beszabályozzák az egész életünket.”

Mindenki tanácstalan, hogy mikor lesz újra élhető hely Szíriából, s hogy meddig kell még a konténertáborban lakni. „Nem tudom. Az iszlám egyik legnagyobb erénye a türelem. Én tehát türelmes vagyok. Insallah.”

Nem az Iszlám Állam a főellenség

A türelemre szükség is lesz. A menekültválság megoldását ugyanis mindenki másképp képzeli – és pénzeli. A menekülttábor meglátogatása előtt két napig hallgattuk a török álláspontot különféle rendű-rangú tisztségviselőkkel való találkozókon, Ankarában.

Nem lettünk sokkal okosabbak. A törökök fő ellensége mindenesetre nem az Iszlám Állam, hanem a Kurd Munkáspárt (PKK). A miniszterelnökségi tanácsadó Cemalettin Hasimi legalábbis Törökország ellenségeinek felsorolásakor őket tette első helyre, s csak másodikként említette az Iszlám Államot. Minthogy az IÁ ellen harcoló szíriai kurd Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) a PKK szövetségese, elég rossz a viszony; de Hasimi szerint amíg őket nem támadják meg, ők sem támadják a PYD-t. Fő feltételük, hogy a Tigris nyugati partjára ne merészkedjen a kurd alakulat.

A helyi kormányközeli elemzőintézet, a SETA vezetője nyíltabb lehet a hivatalnokoknál. Az is. Ufuk Ulutas szerint pontosan tudják, kiket kellene támogatni komolyabb fegyverzettel is, hogy Aszadot eltüntessék Szíriából: a Szabad Szíriai Hadsereg különféle csoportjaira utal, de még az Al-Nuszráról sem beszél ellenségesen, habár a konkrét kormányzati együttműködést aztán tagadja. Azt is, hogy a török kormány szándékos zsarolási trükkje lenne a nyitott kapuk politikája, amellyel könnyebb EU-tagságot és pénzt sajtolhat ki a 28-akból, ha nem engedi tovább a menekülteket nyugati irányba. „Négy éve velünk van ez a probléma. Ha zsarolni akart volna a kormány, rég megtehette volna.” Azt azért elismeri, hogy miután Európa pánikjeleket kezdett mutatni, a kormány valószínűleg meglátta a politikai lehetőséget a helyzetben és igyekszik is kihasználni azt.

Érdekes módon egyébként még akkor is a kurd terroristák a főellenség, ha az október 3-án történt ankarai merénylet mögött is az Iszlám Államot sejtik – Hasimi szerint legalábbis egyelőre ők a fő gyanúsítottak. „Nem igaz, hogy apropót kerestünk a PKK ellen” − mondja az elterjedt felvetésre, hogy talán maga a török kormány állhatott a két bombával elkövetett, majd' száz emberéletet követelő merénylet mögött. „Rég megvan az apropónk. A PKK 200 rendőrünket ölte meg.”

Enyhe feszkó Ankarában

A helyzet Ankarában nem feszültségmentes: még a hipermarketben sem ússzuk meg a fémdetektort. Ahogy a metróban sem. Amikor pedig az egyik kolléga videót készít az érkező metrószerelvényről, miután az megáll, nem nyílik ki az ajtó. A peronőr rohan le, elkobozná a kamerát – tilos fotózni, videózni.

Az alkoholra pakolt büntetőadó már Erdogan elnök pártjához, a hangsúlyosan iszlám AKP-hez köthető. Persze Törökország szekuláris köztársaság, itt nem jár börtön egy sörért, de azért érzékeltetve vagyon, hogy nem illő dolog a szeszes ital. Ha inni akarsz, ihatsz, de fizess büntit elhajlásodért – extra adó formájában.

A szekularizmus egyébként is elég furcsa itt. A Diyanet nevű szervezet, azaz a vallási ügyek elnöksége elvileg afféle állami főhivatal. Úgy is néz ki. Valójában ez maga a török iszlám „egyház”, amelyet egészében az állam finanszíroz – merthogy a vallásgyakorlás biztosítása közszolgáltatásnak minősül. Ez egyébként 91 éve így van. A Diyanet alkalmazottja az összes imám és mufti (katolikus magyarra fordítva: a papok és a püspökök), ők adják ki, miről kell szólnia a khutbának (szentbeszéd). Minthogy a miniszterelnök vagy az elnök nevezi ki a vezetőket, elég nagy hatása van a politikának arra, milyen legyen az iszlám Törökországban: az újjáéledő kendőkultúra viszont szerintük nem miattuk van. Azt már inkább saját sikernek érzik, hogy a szélsőségek nem nyertek teret az országban – ezt azzal vélik alátámasztani, hogy kevesebb török állampolgár ment harcolni az Iszlám Államért, mint német. Összesen 1500. Ezzel nincsenek az első tízben sem.

A szír helyzet megoldása viszont határozott döntés hiányában várat még magára – noha a menekültkérdés sem fog megoldódni addig, amíg legalább egy biztonságos körzetet ki nem alakítanak az országban. Az is merő illúziónak tetszik, hogy Aszad elnököt leszedhetik újabb hatalmi vákuum kialakítása nélkül. Meg az is, hogy Aszad visszaszerezheti a fennhatóságot az ország egésze felett. A legemberségesebb forgatókönyv valószínűleg az lenne, ha a frontvonalakat megmerevítenék, mindenki uralná a területet, amelyet uralni képes, az Iszlám Államot pedig a földdel tennék egyenlővé − ennek a forgatókönyvnek azonban ma még nagyon kicsi a realitása.

Addig is, amíg lez valósággá válhat, itt van még néhány kép cuki menekültgyerekekről és a tábori mindennapokról. 

A tanítónő nem jönne Európába. Féltené a fiait, hogy „elvesztik a lelküket”.

 Szünet.

  Szigor.

 A tanóránál is érdekesebbek vagyunk a kameráinkkal.

 Boldog gyerekkor.

 Tábori mosókonyha.

Mecset és parabola.

 Van szupermarket is.

 Bőséges kínálattal.

Ilyen kártyára kapják a menekültek a fejenként havi 85 lírát (nem egészen 8500 forint). Ezzel lehet vásárolni. Csak élelmiszert és háztartási cikket.

Gyereklány dolgozik pénztárosként a szupermarketben. Ha van egy kereső egy családban, úgy már tényleg ki lehet jönni hó végéig a fejenkénti 85 lírával együtt. 

 Csador, szatyor.

Kevésbé „luxuskivitelű” sátortábor az Eufrátesz partján. 

A sátortábor közelebbről. Nem olyan szélesek az utcák, mint a konténeres változatban. Itt közös a mosdó is. Parabolából itt sincs hiány. 

A kicsi már a táborban látta meg a napvilágot.

Nekik sincsenek emlékeik a táboron kívülről.

Neki talán a táborból lesznek az utolsó emlékei.