A Bell-vádbeszéd

„Megszámolni sem tudom, hogy az Egyesült Államok illetékesei hányszor tették szóvá az orbánista demokráciadeficiteket, de valamennyiszer süket fülekre találtak. A washingtoni külügy államtitkárai, szenátorok, képviselők, tudós alkotmányjogászok abszolúte fölöslegesen háborogtak amiatt, ami nálunk történik, mert a magyar kormány pontosan tudja, hogy miként az unió, a NATO sincs büntetőexpedíciókra berendezkedve.

Ez egyetlenegyszer sem történt meg. A kutya ugat (szegény állat, másodszor hozom elő), a karaván halad. Orbán teljesíti azt az ígéretét, hogy 2010-től ott folytatja, ahol 2002-ben abbahagyta, csak »keményebben«. Most már végképp nem érdekli, hogy egyetlen barátja sincs Amerikában, mert a szó gazdasági értelmében nincs függőségi viszony, veszteni alig tud. Nem is akar az amerikaiak kedvében járni – a külügyminisztériumban végrehajtott személyi változások (Németh Zsolt kiebrudalása, az »atlantisták« háttérbe szorítása) erről szólnak. Ha meglepte is, hogy elődjével ellentétben – Kounalakis asszony csak távozása után nyitotta ki a száját – Colleen Bell tíz hónap elteltével nekiesett az orbáni politikának, joggal gondolja, hogy ha egyszer már letojta, amit Hillary Clinton, akkor még külügyminiszterként, Budapesten kritika gyanánt megfogalmazott, és ez semmilyen következménnyel nem járt –nos, akkor miért kéne Bell asszony miatt aggódnia?”