Korlátozni kezdik a menekültek támogatását Németországban
Háborog a német társadalom a kiadások láttán.
Az álmukat feltétel nélküli joguknak tekintik, és azt követelik az európai hatóságoktól, hogy ne csak megfelelő élelmiszert és orvosi ellátást biztosítsanak számukra, de szállítsák is el őket a választott célállomásra.
„Miközben a menekültek háború sújtotta hazájuktól távolodnak, egy álom vezeti őket. Megérkezve Dél-Olaszország partjaihoz, nem akarnak ott maradni, sokan közülük Skandinávia felé igyekeznek. Migránsok ezrei vannak Calais-ben, akik nem elégedettek Franciaországgal, és akár az életüket is kockáztatják, hogy beléphessenek az Egyesült Királyságba. A Balkánon menekültek tízezrei igyekeznek kétségbeesetten Németország felé. Az álmukat feltétel nélküli joguknak tekintik, és azt követelik az európai hatóságoktól, hogy ne csak megfelelő élelmiszert és orvosi ellátást biztosítsanak számukra, de szállítsák is el őket a választott célállomásra. Van valami rejtélyesen utópikus ebben a követelésben. Mintha az volna Európa kötelessége, hogy megvalósítsa az álmaikat. Az álmokat, melyek egyébként a legtöbb európai számára elérhetetlenek – jóllehet az is kérdés, hogy jó néhány dél- és kelet-európai szintén jobban szeretne-e Norvégiában élni. Az emberek utópizmusa éppen akkor nem ismer megalkuvást, amikor szegénységben, nyomorban és veszélyben találják magukat – és amikor azt gondolnánk, hogy beérnék a minimális biztonsággal és jóléttel. Azonban a menekülteknek szembe kell nézniük a durva igazsággal, hogy »nem létezik Norvégia«, még Norvégiában sem.
El kell hagyni azt az állítást, hogy eredendően rasszista vagy protofasiszta a befogadó lakosság részéről, amikor az »életformájuk« megőrzéséről beszélnek.
Máskülönben megnyílik az út a bevándorlásellenes hangulat további erősödése előtt, melyre a legutóbbi példát Svédországban láthattuk, ahol a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a Svéd Demokraták népszerűségben megelőzték a Szociáldemokratákat. A bevett balliberális értelmezést itt az arrogáns moralizálás jelenti: abban a pillanatban, amikor hitelt adunk az »életforma védelme« eszméjének, kockáztatjuk a pozíciónkat, mivel csak egy sokkal szerényebb verzióját propagáljuk annak, amely mellett a bevándorlásellenes populisták nyíltan lándzsát törnek. És ezt az óvatos megközelítést az elmúlt években kétségkívül a centrista pártok is elfogadtak. Elutasítják a bevándorlásellenes populizmus nyílt rasszizmusát, de ezzel egy időben kijelentik, hogy »megértik az átlagemberek aggodalmait«, ez által sokkal »racionálisabb« bevándorlásellenes politikát folytatva.
Mindazonáltal vissza kellene utasítanunk a balliberális attitűdöt. A panaszok, amelyek moralizálnak a helyzettel kapcsolatban – »Európa közömbös mások szenvedése iránt« stb. – csupán a bevándorlásellenes brutalitás másik oldalát jelentik. Mindkettő osztja ugyanis a feltevést, amely egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki életformájának védelme összeegyeztethetetlen az etikai univerzalizmussal. El kellene kerülnünk a liberális önvallatás csapdáját: »Mennyi toleranciát engedhetünk meg magunknak?« Tolerálnunk kellene a bevándorlókat, akik megakadályozzák, hogy a gyerekeik állami iskolába járhassanak, akik arra kényszerítik a nőket, hogy csak egy bizonyos módon öltözködjenek és viselkedjenek, akik kiházasítják a gyerekeiket, akik diszkriminálják a homoszexuálisokat? Soha nem lehetünk elég toleránsak, vagy mindig túlságosan toleránsak vagyunk.”