Más világ jön − Migráció és mi XI.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Más világ jön

Megadja Gábor eszmetörténész írása

Teljesen fölösleges most már bármit is mondani menekült/bevándorlás-témában. Ha volna is küzdelem, ami arról szól, hogy őrizzük meg azt, ahogy élünk, már feladtuk, mielőtt elkezdődött volna. Nincs semmink és nem is tudunk felmutatni semmit: nem születnek gyerekek, a hitünk a nihil, és mindenki elvan a maga világában a kis kütyüivel. (És mindez, valamint az alábbiak is igazak e sorok ideböffentőjére is, aki ír róla, mintha annak lenne bármi értelme.)

Akik ide akarnak jönni, azok, még ha akarnának is „alkalmazkodni” bármilyen életmódhoz, nem találnak ilyet. Nekik viszont vannak gyerekeik, vagy ha nincsenek, lesznek, és nem félnek attól, hogy a hangjuk mellett az öklüket is felemeljék.

Olyan helyről jönnek, ahol golyózáporban és halálos fenyegetésektől kísérve aknák között kell élni, mi meg olyan helyen élünk, ahol maximum azon akadunk ki, ha nem tudunk válaszolni valakinek az okostelefonon, mert lemerül az aksi. Emitt, ha felmerül a téma, konferenciázgatnak (azt korábban kellett volna), meg beszélgetnek, hogy most akkor melyik magasztos elvet kell érvényesíteni és azt hogyan. A világ nyugati részén három amerikai kell egy francia vonatra egy terrorista lefegyverzéséhez, mert a személyzet elbújik a budiban. És egyébként: vajon mi mit tettünk volna? Pofázni (írni) könnyű.

És miért ne lenne érthető a maga módján minden érzelmi kitörés, ami megjelenik a bevándorlással kapcsolatban? Vajon nincs mélyen belevarrva az európai civilizáció szövetébe az, amit a migránsoknak segítő szervezetek tesznek? Nem egyfajta eltúlzása-e az a rászorulók megsegítése elvének?

Az akut segítségnyújtást merő gonoszság volna elutasítani és kárhoztatni. Ám a valódi kérdés az, mi jön utána? Hosszú távon tudunk-e egyáltalán segíteni? És a maga talán kissé perverz módján nem érthető a „civil határvédelem” radikális elgondolása? A probléma azonban az, hogy mindez teljesen hasztalan. Ahonnan a menekültek/bevándorlók érkeznek, ott ezeknek nincs súlya. Ezért utasítanak vissza segélycsomagokat és ezért nem érne semmit, ha néhány kigyúrt radikális megfenyegetné őket. Lehet, hogy néhány hónapja a menekült torkához kést szorítottak, vagy ő szorított kést más torkához. Még nevetni sem tudna ezen, nem is értené. Ezek az eszközök a mi esetünkben működnek. És ebből máris látszik, mennyire más feltételekhez vagyunk szokva.

Egyszerűen adottnak, magától értetődőnek vesszük azt, ahogy mi élünk: úgy gondoljuk, mindenki így akar élni és úgy, hogy mindenki beleilleszthető az „azt csinálunk, amit akarunk” életmódba. Hogy mindenki racionálisan belátja: milyen jó élni és élni hagyni; hogy Utópiában élünk, és mindenki oda igyekszik. Ugyanakkor ez már a poszt-poszt-poszt-minden/bármi állapota, és ha jobban véljük érteni mostanában Nietzschét, mint korábban, az nem a véletlen műve.

Esetleg elkezdünk bízni a kétkezi melósban, akit észre sem veszünk a telefonunk nyomkodása közben, abban a melósban, amelyik '56-ban egy marék kővel is nekiment a szovjet tanknak. Benne esetleg még lehet valami józan ösztön, és lehet benne erő. Az utolsó szót még kimondhatják.

Más világ jön, nem ötven-száz éven, hanem néhány évtizeden belül − amiről nem tudjuk, milyen lesz, de azt igen, hogy nagyon más lesz, mint a mostani.

Szóval vagy elkezd mindenki hipersebességgel felkészülni erre (de, ugye: mire is pontosan?), esetleg elkezd hinni valamiben, ami ezt az Európa nevű izét annak idején fölépítette (nem is emlékszünk már rá); vagy hagyja a fenébe az egészet, és legyen képes egy méltóságteljes sóhajjal érzékeny búcsút venni tőle. Ez is, az is választás kérdése, ahogy mifelénk minden – és legalább őszinte.