Szóval észnél kéne lenni és nem kéne egy kocsmai verekedés szintjére lerántani a magyar külpolitikát. Hacsak nem akarjuk Ukrajna vagy Szíria példáját követni, mert ahhoz tuti lenne ez az irányvonal.
Az utóbbi pár nagy háborúban mennyire jól jöttünk ki az ilyen keménykedésből? Van olyan hadserege vagy nemzetközi támogatottsága az országnak, hogy ilyen őrült kockázatot vállaljunk? Ez nem is orosz rulett, hanem turáni: most itt hat golyóval a tárban pörgeti meg nekünk a tárat Szijjártó, de aztán nem a saját halántékán süti el, hanem az országén.
Ehhez egy magyar külügyminiszternek egyszerűen nincs joga, nincs demokratikus felhatalmazása, hogy csak a saját feje után menjen és ilyen nyilvánvalóan öngyilkos külpolitikába rángassa be az országot. Ha tovább fajul a konfliktus és a végén háború lesz, akkor mit fog mondani a népnek, hogy „bocsika, elbaltáztam”? Egy futsal meccsen se menne el ez a gizdáskodás, még ott is jó eséllyel kiállítanák érte. Talán utána kéne nézni a diplomácia címszónak valamilyen jobb kézikönyvben vagy a wikin.
Ja és félre ne értse a szitut senki: abból még, hogy a románok vagy a horvátok esetleg megengednek maguknak pár barátságtalan gesztust, még nem következik, hogy mi megengedhetjük magunknak akár taktikailag, akár stratégiailag, hogy ezt túlreagáljuk vagy akár csak hasonlóképp riposztoljunk. Persze puhának sem kell lenni, de nagyon ügyesen kell kezelni az ilyesmit, mert épp ez a diplomácia művészete, hogy erősek tudjunk lenni a lehető legkevesebb erőszakkal.
Ennek az ügynek SEMMI köze a pártokhoz, mert a béke megőrzése a legelemibb nemzeti érdek, abszolút népfrontos ügy. Egy ilyen helyzetben minden magyar állampolgárnak, civil szervezetnek és az egész civil társadalomnak elemi érdeke és kötelessége fellépni a béke megőrzése és bármilyen háborús uszítás, a konfliktust bármivel tovább élező bármilyen politikai megnyilvánulással szemben, akár a mindennapi életben is, de különösen akkor, ha ilyen nyilvánvalóan ön- és közveszélyes elemek a hivatalos magyar külpolitikában jelennek meg.