„Akkor öljetek meg!”

„Itt Bicskén mozdony már nem volt. Csak néha ott hátul, a távoli síneken elment egy-egy teher vagy elővárosi vonat. Fütyültek egyet, lelassítottak és mentek. Olyan rendszerességgel, ahogy a rendőrök váltogatták egymást. Ott kellett állniuk a vonat végénél sorfalat, meg egy másikat kicsit távolabb. Hozzájuk lépett oda az a férfi egy síró kislánnyal a karjában. Először nem volt világos, mit akar. A rendőröktől kért orvosi segítséget. Mentőápolók érkeztek. A férfit körbekísérték a mentőautókhoz, az állomás épülete mellé, mindenki mögé. Aztán persze őt is át akarták baszni – ez egy ilyen nap volt. A férfi, karján a kislánnyal, háta mögött a mentőautók, előtte három, majd négy, végül öt rendőr. A gyerek kórházba megy, a családod meg táborba – magyarázzák neki a rendőrök.

– No camp! – ott lett beteg a gyerek. Mutatja a kislányt, akinek valamilyen allergiás problémája lehet. Arca feldagadva. A rendőrök nem tágítanak. A férfi magyarázza, hogy a felesége és a másik gyereke a vonaton vannak, ő menne oda vissza. A családjához. Nem engedik.

– Akkor öljetek meg – mondja. – Öljetek meg!

Értjük, néz rám a rendőr, amikor hangosan lefordítom neki. Annyiszor, ahányszor a férfi mondja. Olyan ez is, mint ez az egész. Semmi értelme nincs. A semmi, aminek még értelme sincs. Az objektív riporter baszhatja objektivitását. Én meg különben is csak egy baráti fixer vagyok.”