A politika nem (mindig) játék − Migráció és mi VIII.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

A politika nem (mindig) játék

Török Gábor politológus, a Corvinus docensének írása

Épeszű és egészséges lelkű ember nem örülhet a menekültek áradatának és a sajátos népvándorlás következményeinek. Teljesen normális, ha megszakad a szívünk, amikor a kerítéseken átmászó családok képeit nézzük, ha belegondolunk ezen emberek sorsába, szenvedésébe, nem is beszélve azokéról, akik a Földközi-tengeren egy elsüllyedt lélekvesztő miatt vagy éppen itt a szomszédban egy embercsempész teherautójába zsúfolódva vesztették életüket.

Azt sem hiszem, hogy akadna bárki, akit lelkesítene az épülő kerítések látványa, akit boldogság töltene el, ha a honvédség bevetéséről és más harcias lépesekről hall.

Mégis, ha túléljük, ha egyszer majd túl leszünk ezen az egészen, akkor szerintem kimondhatjuk: sokat tanultunk belőle. Három tanulságot külön kiemelek.

1. Megtanulhattuk, ha eddig nem tudtuk volna, hogy a politika nem játék. Vagy pontosabban: nem mindig az. A rendkívüli helyzetek pontosan megmutatják, amit a politika hétköznapjai elrejtenek. A mindennapok politikai kommunikációja gyakran öncélúnak és a dolgok lényegét illetően tét nélkülinek látszik. Egy rendkívüli helyzetben azonban minden kimondott szónak, kihelyezett plakátnak és levert cölöpnek jelentősége lehet. Aki ilyen helyzetben rosszat lép, bagatelizál vagy túldramatizál, közönyösnek vagy szájhősnek látszik, sokkal hamarabb lelepleződik, mint általában. A „játsszatok gyerekek” megengedő parancsa ilyenkor nem érvényes. Most is ez történt: meggyőződésem, hogy a baloldal a tétova és alapvetően értelmezhetetlen politikájával ebben az ügyben veszítette el igazán a következő választást, mint ahogy az is most dőlhetett (és dőlhet) el, hogy a választók elégségesnek és célirányosnak gondolják-e a kormányoldal cselekvését, vagy inkább esélyt adnának a radikális jobboldalnak.

2. Megtanulhattuk, ha eddig nem tudtuk volna, hogy nem vagyunk egyedül. A magyar politika az elmúlt években egyre provinciálisabb, befelé forduló képet mutatott. Mintha csak az számítana, ami itt történik, mintha nem lenne külvilág, amelyet figyelni és ismerni kell. A menekültek áradatának köszönhetően most egy kicsit kinyílt a világ, végre a hétköznapi politikai vitákban is felfedezzük a világpolitika konfliktusait, szereplőit. Közösségi oldalakon már nem csak Gyurcsányról és Orbánról vitázunk, hanem az USA felelősségéről, a szíriai helyzetről, Törökország szerepéről és persze az unió értelméről.

3. S itt el is érkezünk a harmadik tanulsághoz: megtanulhattuk, mert eddig nem nagyon tudtuk, hogy mire lenne való az Európai Unió. Elmondtam már korábban is, elnézést, de megismétlem: felmerül a kérdés, hogy államnak nevezheti-e magát egy ország, ha képtelen ellenőrizni, hogy kik lépnek be a területére, ha csak arra van ereje, hogy a jövevények előtt nyitogassa a kerítés ajtaját? Az uniós államok a határellenőzés ügyében a szuverenitásuk egy részét feladták, vagy ha jobban tetszik, közösítették: így jött létre a schengeni övezet.

Pontosan az lenne az EU értelme, hogy egy ilyen súlyos válsághelyzetben ne kizárólag a tagállamok vállát nyomja a teher, ne csak rajtuk, földrajzi helyzetükön és politikai vezetőiken múljon, hogyan birkóznak meg a feladattal az általuk felügyelt uniós határokon. Egységes szabályozás, közös fellépés, akár uniós szinten felügyelt határőrizet esetén nyugodtan állíthatnánk, hogy az EU nem csak szavakban létezik, hanem olyan, mint egy erős és szuverén állam. Miután erről szó sincs, az igazi tanulság az, hogy vagy elmozdulunk ebbe az irányba, vagy be kell látnunk, és ki is kell mondanunk, hogy válsághelyzetekben mindenki csak magára számíthat.