Hunyadi Orbán De Gaulle Viktor − Ilyen ország pedig nincs CDVIII.

Ha ezt szerkesztőségi macskánk megérhette volna! Úgy tűnik, a nyári politikai holtszezonban (na jó, félholt-, mivel a migrációs krízis érdemben mérsékli a híraszályt) könnyebben megszaladnak a publicistai-elemzői jelzők. Mi másnak tudhatnánk be, hogy a miniszterelnököt előbb Csúri Ákos hasonlította Hunyadi Jánoshoz, majd Mráz Ágoston Sámuel Charles de Gaulle-hoz? (Kétségtelen, a nagy párhuzamoknak van némi hagyománya a magyar közéletben, volt már Orbán Viktor Lionel Messi, Medgyessy Péter meg egyenesen a XXI. század Deák Ference, hogy csak két olyan példát említsek, ami rögtön beugrik.)

Csúri a következők miatt látta meg Orbánban Hunyadit:

„Orbán azt csinálja most, mint 559 évvel ezelőtt Hunyadi János. Védi a népét, a hazáját és ezzel együtt Európát. 

Nem tudom, hogy a pápa meg fogja-e köszönni. Nem tudom, hogy az európai politikusok leállítják-e magyar (sajtóbéli és civil) csahosaikat, hogy ne csesztessék már annyit Orbánt, mert addig jó nekünk Európában, amíg egy hazafi van Magyarország élén. Nem tudom. Nem hiszem.

De legalább mi, itthon, a hazánkban élők örüljünk annak, hogy valaki kimondta: a király meztelen és Európa az iszlám térhódításának küszöbén áll. S a lófarkas zászlót helyettesítő eszközökkel szemben felhúzza a kerítést.”

Mráz pedig ezért emleget új de Gaulle-t:

„A tavalyi beszédet jogos kritika érte, hogy az illiberális jelző félreérthető, mert annak van egy, a kormányfő által szándékolttól eltérő nemzetközi jelentése. Orbán ezúttal a globális érdeklődőket és magyarázókat ismét egy közérthető jelzővel lepte meg, amely azonban közel sem kapott akkora figyelmet. Európa-politikája önképe szerint »mi, magyarok a földrész gaulle-istái« vagyunk. Ezzel a példaképpel sokkal érthetőbb a centrális politikai pozíció, a »nemzetek Európája« víziója, de levezethető a francia mintából az erőskezű kormányzás igénye, az oroszokkal való pragmatikus együttműködés keresése, a szövetséges Egyesült Államok esetleges kritikája, ha sérti Európa érdekeit, vagy akár még az olcsó energiát biztosító atomerőművek építése is.

Persze ha Orbán a 21. századi, új De Gaulle, a nemzetek közötti kibékülést is szolgálnia kell, ahogy a névadó létrehozta a német–francia barátságot. A szlovákokkal ritka jó a viszony, a szerbekkel is történelmi léptékű kibékülés zajlott az elmúlt években, s mára rájöttek, hogy a schengeni határra állított kerítés a hozzájuk érkező bevándorlókat is megfékezheti. Beszéde után Orbán azt is jelezte, hogy ő készen áll a román–magyar viszony javítására is, a 2012-ben elhagyott fonal újrafelvételére. Konrad Adenauer nélkül azonban De Gaulle is magányos hős maradt volna.”

Kortárs közszereplőket értékelni mindig sikamlós terep, legyen szó akár politikusokról, akár üzletemberekről, művészekről vagy tudósokról. A grandiózus történelmi jelzőket épp ezért érdemes meghagyni a történelemnek – utólag rendszerint sokkal okosabb az ember, mint amikor a bozótharc közepéből kommentálja az eseményeket.

Azonban Orbánt a nagy törökverő hadvezérhez, illetve de Gaulle tábornokhoz hasonlítani nem csak erős és ízléstelen túlzás, de az alapjai is erősen kérdésesek. Itt nem a bevándorlással kapcsolatos miniszterelnöki álláspontra és intézkedésekre gondolok, abban az ügyben a kormány – különösebb gátlások nélkül ugyan, de – nagyon eltalálta a pillanatot. A Jobbik és vidéke hiába emlegette évek óta a migrációs problémákat, még saját szimpatizánsait sem hozta különösebben izgalomba a kérdés, a kormány viszont a népáradat dinamikáját látva pont akkor jött elő ezzel a témával, amikor a probléma beköltözött a magyar hétköznapokba (miközben a baloldal meg a liberálisok még görcsösen ismételgették egészen az elmúlt hetekig, hogy nincs bevándorló-kérdés, nincs bevándorló-kérdés). A kormányzati intézkedések, az ideiglenes határzár ugyan nem biztos, hogy működni fog, de jobb megoldással eddig még senki nem állt elő. Mármint működővel, mert nem működő megoldásokból elég impozáns az európai repertoár, elég csak a lángoló franciaországi zsinagógákról meg külvárosi autókról szóló híradásokat felidézni.

Más miatt áll gyenge lábakon a Hunyadi- és a de Gaulle-párhuzam: el tudjuk képzelni bármelyikükről is, hogy egy bizonytalan nemzetközi környezetben a katonai kiadásokon spóroltak volna? Márpedig Magyarországon sajnos ez történt, ciklusokon, kormányokon és pártokon átívelően. 2003-tól 2010-ig a GDP-nk 1,7%-áról annak 1,1%-ára csökkent a honvédelmi költségvetésünk, de az elmúlt-nyolc-évet követő II. Orbán-kormány alatt nemhogy megfordult volna ez a folyamat, hanem tovább csökkent, egészen a gazdasági teljesítményünk 0,8 (más számítások szerint 0,7) százalékáig, ami elképesztően kevés.

Különösen lehangoló a látvány, ha a Fidesz első kormányzati ciklusának 1,6-1,7%-os átlagával vetjük össze az elmúlt öt év nagyjából feleekkora ráfordításait. 2010 óta sok minden fontosabb volt, mint a haza védelme: a rezsicsökkentés, a stadionok, a nyugdíjemelés, az apparátusbővítés. Talán ha a Simicska-birodalomnak lett volna érdemi hadipari pillére, másként alakul a honvédelem költségvetési mozgástere – de nem volt.