„De eddig legalább a gulyás megvolt. Mint nemzeti jelkép. És taccsoláshoz még senki nem hasonlította. Ehhez várni kellett a flamand kreatívokra, akik szerint a külföldi már nem a Puszta-Paprika-Piroschka szentháromság romantikája, a Goulasch-Dinnerek és a Gipsy music vérpezsdítő hatása miatt jön Magyarországra, hanem a legénybúcsús-rókázós-piálós fesztiválozás miatt. A gulyás pedig tényleg nyomot hagy.
Nyilván ezért nem evett gulyást Budapesten a világhírű amerikai séf, Anthony Bourdain sem. Inkább kiment Rákospalotára a Pléh csárdába, amit az istenáldotta nép csak Bádog Gundelnek nevez, megkóstolta Bábel István méretes rántott húsát, és meggondolatlanul beleharapott a macskapöcse paprikába. Ez is életre szóló élmény volt, de legalább nem vomitus. Hasonlóképp védekezett a Travel Channel műsorvezetője, Andrew Zimmern is: inkább hagymás vért és szívpörköltet kért, nemzeti ételünket ő sem kockáztatta meg. Ami persze érthető is, ha a Balaton-parti vagy a belvárosi goulaschsuppékra gondolunk. Esetleg azokra a gulyáságyúkra, amiket fesztiválokon állítanak fel, és vödörszám hordják bele a krumplit meg a fagyasztott mócsingot. (Az Onyx étterem gulyáskölteményéről most ne essék szó, láthatóan kívül esik a flamand filmkészítők horizontján.)
Úgyhogy – ebben a kellemetlen helyzetben – új nemzeti étek megalkotását javaslom. Nem én találtam ki, hanem Krzysztof Varga, de hát ő nem szakács, hanem író. Ráadásul félig lengyel. Az étel neve: turulpörkölt. A gulyás körül amúgy is sok a zűrzavar. Nem világos például, mi a különbség a gulyásos hús, a gulyás és a gulyásleves között. Nem is szólva az ellentmondásról, miszerint nem a gulyást (azaz a marhapásztort) esszük, hanem a marhahúst. A turul jó nagy darab szárnyas, nemzeti jelképnek alkalmas, őshonos, a vidékfejlesztési miniszter hungarikumnak minősítheti. Készítésmódja is megfelel a magyar népléleknek (csak fő a levében), és megmarad a paprika-hagyma-disznózsír szentháromsága is. A turulpörköltet indíthatjuk sűrű, nehéz szaftban, párolhatjuk kedvünkre, kortyolgathatunk főzés közben borocskát, és lelkünket egyszerre járhatja át a hagymaszag és Trianon fájdalma.”