A rendszerváltó elit nem olvasott újságot

„Mondjunk egy területet, ahol a magyarok egykor nagyok, talán világelsők is voltak, ma pedig hátul kullogunk valahol! Ugye, hogy mindenkinek a foci jut az eszébe? Pedig – az Aranycsapat jelentőségét persze nem elvitatva –, volna itt még egy ennél is fontosabb, mindannyiunk életére közvetlenebbül kiható példa is. Az utolsó harminc év legfontosabb iparágáról, az elektronikai-informatikai ágazatról van szó.

A találmányok oldaláról nézve pedig evidens, közismert jó pár tény. Jedlik Ányos két földrengéserejű újítása a tizenkilencedik században, az elektromos motor és a generátor általános iskolai tananyag, Puskás Tivadar neve sem ismeretlen, és a számítógépet minden polgártársunk Neumann Jánosnak tulajdonítja – holott ebben pont nincs annyira igazunk. A gépek híres Neumann-elve valójában egy ma már nem annyira fontos architekturális megkötés, ami arról szól, hogy a programutasításokat és az adatokat közös memóriában érdemes tárolni (így önmagukat átíró programokat is készíthetünk például).

Neumann ettől még korszakalkotó zseni volt, egyszerre több területen is csodálatos eredményeket ért el, de a számítógépek elvi kigondolását nem nagyon lehet egyetlen emberhez kötni – de ha mégis, akkor a szakma ezt a dicsőséget inkább a brit Alan Turingnak tulajdonítja.

De mit tudunk például arról, hogy a huszadik század első évtizedeiben, az elektromos és elektronikai eszközök iparszerű tömegtermelésének megkezdésekor, a tömegmediális információs társadalom hajnalán Magyarország piaci részesedése a rendelkezésre álló források szerint ebben az iparágban akkora volt, aminek ma a tizedével is a világ leggazdagabb országai közé tartoznánk?

Az infotársadalom akkor kőkorszakát élte, amit viszont az akkor élő korabeliek a modernitás csúcspontjának gondoltak – a rádiókészülékek és a vezetékes telefonrendszer rohamos terjedése pont hasonló sci-fi érzéseket keltett a nagyközönségben, mint ma az okostelefon-forradalom. És ha előadásaimban megemlítem azt a tényt, hogy a húszas-harmincas években a világon nagyjából minden negyedik rádiókészüléket és minden negyedik telefont Magyarországon gyártották, hallgatóságom komolyan meg szokott döbbenni.

Ehhez még érdemes hozzávenni, hogy a világ egyik legnagyobb villanykörtegyára, a Tungsram is itt volt, Újpesten, termelési és értékesítési eredményei csak hajszállal maradtak el az akkor világelső Philipsétől.

Nagyjából tehát minden fontos jövőipari területen egyenletesen brutálerős piaci helyzetben vártuk (francot vártuk) a második világháborút, ahol nyilvánvalóan csak veszthettünk – nekünk a béke dolgozott, a mi gazdasági pályánk, gyors emelkedésünk legfontosabb előfeltétele nyilván ennek a tetemes piaci előnynek a békés verseny keretei között való kíméletlen érvényesítése lett volna. 

Ezt a piaci pozíciót a mai körülmények közé ma már nyilván semmilyen módszerrel nem lehet korrektül kivetíteni - egy gondolatkísérletet azonban megér. Ha az akkori állapot szervesen folytatódhatott volna, úgy az akkori globálisan is meghatározó magyar márkák és vállalatok a kétezres évek piacán nem a másodlagos jelentőségű összeszerelői piacon harcolnának lehetőségekért (néhány százalékos profit reményében), hanem ők adnák a megrendeléseket az olcsó távol-keleti gyártóbázisoknak - és értelemszerűen ők kasszíroznák a haszon nagyobbik szeletét. És ez a hatalmas hozzáadott érték a magyar gazdaságot gyarapítaná. Olyan nagyságrendben, amit ma elképzelni sem tudunk.

A magyar elektronikai-informatikai sikersztori azonban álom maradt, mert jött 1948, és a szocialista világrendszer munkamegosztásában, a KGST-ben nekünk a vas és acél országának címét sikerült kiharcolnunk – ki tudja, milyen megfontolásból (az elektronikát a bolgárok vihették haza maguknak). Jelentősebb nyugati exportról persze amúgy sem lehetett volna szó, mivel a mi világunk bezárult. A világpiac nélkülünk folytatta tovább.

(...)

Paradox, hogy éppen a rendszerváltás után tévesztettünk utat – amikor pedig sok minden adott lehetett volna ahhoz, hogy visszakerüljünk a fősodorba. A kilencvenes évek a világgazdaságban az internetes eredeti tőkefelhalmozásról szólt, amiről azonban a mi országunk a stratégiailag teljesen elhibázott telekomprivatizáció miatt teljes egészében lemaradt; a távközlési koncessziókat elnyerő cégek horribilis lakossági percdíjai a kétezres évek elejéig távol tartották a magyar felhasználókat az internettől.

Régiónkban szinte minden ország gondosabban járt el, és késleltette a privatizációt, mi viszont úgy ugrottunk bele a legrosszabb pillanatban, hogy egy teljes egészében egy elavult távközlési felhasználás, a vezetékes telefonálás terjesztését tartottuk szem előtt. Közben pedig a világ már rég a mobilról és az internetezésről szólt, a tőzsdék sztárjai az első internetes startupok (Amazon, Yahoo, PayPal, Ebay) voltak; az akkori magyar döntéshozók viszont, úgy tűnik, egyáltalán nem olvastak újságot.

Ha akkor, a kilencvenes évek közepének kialakulatlan helyzetében csak egy, csak egyetlen egy céggel odaértünk volna valahol, valamilyen részterületen a nemzetközi dobogó közelébe - ami azért eléggé lehetséges lett volna -, ma Magyarország gazdasági teljesítményével nem lenne semmilyen probléma.

A kétezres évekre, a távközlési monopolkoncessziók lejárta után végre megjelenhettek a magyar felhasználók tömegei is az interneten, ennek egyik következményeként újra kinőtt néhány világszinten is versenyképes hazai történet - de az adu ászokat ekkorra már leosztották. Ez még inkább aláhúzza a rendszerváltás utáni évek ordító stratégiai hibájának jelentőségét, és egyúttal gondolkodásra is késztet: mit tehetünk azért, hogy még egyszer ne történhessen meg valami hasonló, és kijavíthatjuk-e még a rendszerváltást menedzselő elit végzetesnek tűnő hibáját?”