A kerítésen túl

„Európa keveri a bevándorlókat és a menekülteket, csak kerítésről vagy befogadásról beszél. Magyarországon liberális humanisták és a magát országvédőnek tudó jobboldal közti árok mentén ítéljük meg a feszítő problémát. De foglalkozunk-e azzal, milyen veszély leselkedik azokra, akik képesek féléves gyalogútra indulni, nem a jobb élet, hanem – állítom – pusztán a biztonság reményében? Ha kiindulunk abból, hogy természeténél fogva mindenki kötődik a szülőföldjéhez, minek kell történnie ahhoz, hogy valaki hátrahagyja gyökereit, rokonait, emlékeit a totális bizonytalanságért, amit a menekültstátusz jelent? Miért vállalkozik valaki arra, hogy apját-anyját, kedvesét, gyermekét és saját magát életveszélybe sodorva felüljön egy lélekvesztőre, ami Európába tart a Földközi-tengeren át?

Eljön-e a felismerés, miszerint a világ legembertelenebb vidékein végrehajtott nemzetközi humanitárius akciók legfeljebb a lelkiismeret nyugtatgatására jók? Lesz-e vita arról, mit lehetne tenni, ami megakadályozza az embertömegek elindulását az ismeretlenbe? Ki veszi fel a harcot a hatalmas szervezett embercsempészkörrel, amely eurómilliókat keres egy-egy halálos lélekvesztő útnak indításával? Az új helyzet új stratégiát igényel. Hiszen még egy befogadó társadalomban is óriási feszültséget kelt, ha a helyiek tömegei kezdik el félteni a magukét azoktól, akik sok esetben azt sem tudják, hová érkeztek. Kerítést építeni könnyebb, mint feltárni és megoldani az igazi problémákat. De annyit is ér.”