Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás

Részlet Lányi Andrásnak a Kommentár folyóirat 2015/1-2. számában megjelent tanulmányából.

„A liberális alkat eredetileg mindenekfelett pluralista volt, s ez valóban inkább alkat, érzület, mintsem elmélet. Kiindulópontjuk az emberi szándékok és célok összebékíthetetlen és kiismerhetetlen változatossága lévén, nem gondolták, hogy maga a rendszer, amelyben ez a sokféleség szabadon érvényesülhet, egyetlen elvből ellentmondásmentesen levezethető volna. Az elméletalkotók többsége gyakorló politikus volt: programjukat a realitásokkal számolva, a politikai élet napi kihívásaira adandó válaszként dolgozták ki. A mai liberalizmus ezzel szemben inkább teoretikus elmék alkotása, nem tűr ellentmondást, és hajlamos arra, hogy a sokféleséget feláldozza a logikai következetesség oltárán. És ez lett a vesztük.

A liberális politikai filozófiára jellemző belső feszültséget, amely a szabadságok egyenlőségének elvében kimondott két alaptörekvés, individualizmus és univerzalizmus ellentmondásából származik, úgy oldották fel, hogy a klasszikusok által védelmezett összemérhetetlenség helyébe az azzal első pillantásra rokon értelmű értéksemlegesség követelményét állították. A semleges állam eljárásait többé nem befolyásolhatja a jó célok egy bizonyos készlete iránti elkötelezettség. A klasszikus liberalizmus rendszere, úgy tűnik, az állam semlegességének gyenge, a mai annak erős követelménye köré épül. Az előbbi a kormányzattól részrehajlatlanságot kíván, az egyéni célok sokféleségének tiszteletét, de nem gondolja, hogy a közjó kimerülne az igazságosság procedurális szabályai feletti őrködésben.

A liberálisok állama eredetileg inkább a nyilvános vita szabadsága felett őrködött, amit a legalkalmasabb módszernek találtak egy pluralista társadalomban a közjó megállapítására. Az állam semlegességének erős követelménye azonban a tétjétől fosztja meg ezt a vitát, amennyiben azt nem követheti a jó jutalmazása és a rossz elhárítása. Ahol a törvény keretei között minden változatot egyenértékűnek kell tekinteni, ott a politikai vita szerepét a pereskedés, a jogi kiszorítósdi veszi át. A politika ügyeit intéző bürokrácia pedig nem számít és nem is számíthat többé az állampolgárok morális kompetenciájára, mert amiben egyáltalán eljárhat, abban csak a szakapparátusok illetékesek. Az állam és a civil  társadalom között ezáltal szakadék keletkezik, a nemzet mint politikai közösség széthullik; végül az államnak valóban nem marad más tennivalója, mint az egymással és vele esetleges kapcsolatba lépő egyének közötti korrekt érintkezés felügyelete. Ez pedig többé nem elégséges hivatkozási alap arra, hogy korlátozza vagy akadályozza a nemzetek-feletti bürokráciák vagy a szabadkereskedelmi világrend által diktált egyetemesen ésszerű játékszabályok érvényesülését.

A rendszerváltozás éveiben formálódó hazai liberális program az állam semlegességének erre a szigorúbb értelmezésére épül, az pedig – bármit is gondoljunk felőle egyébként - az adott történelmi helyzetben sok tekintetben a visszájára fordult. Amikor az államtól semlegességet követelt a célok, értékrendek és érdekek küzdelmében, ezzel ténylegesen az államszocialista struktúrák átmentését igazolta. Amikor kétségbe vonta az univerzális szabályok és egyéni döntések közé tolakodó különös közvetítések politikai létjogosultságát, ezzel a globalizmus térhódítása elleni védekezést akadályozta. A gyakorlatban mindkét opció rontotta az önálló vállalkozás útjára lépő hazai szereplők esélyeit, és az ő rovásukra, akarva-akaratlan, minden esetben a történelmileg kialakult, szélsőségesen aszimmetrikus erőviszonyok spontán reprodukcióját szolgálta, nemzetközi és hazai viszonylatban egyaránt. De a radikális meg-nem-különböztetés elvén nyugvó kisebbségvédelem sem bizonyult alkalmasnak az érintett csoportokhoz tartozók társadalmi integrációjának előmozdítására, annál inkább arra, hogy frusztrálja és provokálja a többséget.

Az úgynevezett jóléti társadalmakban kialakult liberalizmus-változatok, nevezetesen a baloldali szociálliberalizmus és a jobboldali neoliberalizmus eklektikus képviseletére vállalkozó hazai liberálisok tehát azért vallottak kudarcot nem csak politikai, de szellemi értelemben is, mert nem ismerték fel, hogy az általuk képviselt (negatív) szabadság-elv önmagában nem lehet a felszabadítás elve egy elnyomott és tönkretett ország számára, s talán maguk sem értették, hogyan kerültek az elnyomók oldalára.

A szomorú igazság azonban az, hogy a rendszerváltozás idején más összefüggő politikai program Magyarországon nem létezett, amely a különféle társadalmi és világnézeti csoportok emancipációs törekvéseit együtt vagy akár egymás rovására úgy tudta volna képviselni, hogy arra következetes kormányzati politika épülhessen. A demokrácia pedig, ha nem a célok és programok vetélkedése, akkor nem több a közhatalom eszközeinek kiváltságos birtoklásáért versengő érdekcsoportok öncélú küzdelménél, különféle ideológiák tarka jelmezében.  Ez történt Magyarországon is.

Ez magyarázza, hogy a nemzetgazdaság talpraállítása helyett az egymást követő bal- és jobboldali kormányok kizárólag az államháztartás egyensúlyának helyreállítására és klientúrájuk javadalmazására törekedtek.

Ennek köszönhető a politikai osztály egymással ellenséges csoportjainak hallgatólagos egyetértése abban, hogy a kormányzati tevékenység ellenőrzésétől a civil társadalmat jobb távol tartani.

Ennek eredményeként lett a szakértelem mindkét oldalon gyanússá és feleslegessé, s a hivatalok betöltésénél a vak párthűség és a korrumpálhatóság nélkülözhetetlenné.

S így válhatott végül legitim politikai céllá a lejáratott liberális jelző eltávolítása a kiüresedett demokrácia névjegyéről. A liberális demokrácia szóösszetétel azonban nem opcionális. Együtt e kettő még mindig jelent valamit: elkötelezettséget a modern európai politikai kultúra válságba jutott alapértékei mellett. Az alapértékekkel való leszámolás ellenben a jobb- és baloldali radikalizmus meg-megújuló törekvése. Egy konzervatív politikától ennél mi sem állhat távolabb: az a megoldást szellemi örökségünk értelmének újragondolásában fogja keresni.”