Az „Új Törökország” esélye a parlamenti választáson – és azt követően

„A mandátumok eloszlását tekintve négy forgatókönyv képzelhető el:

1. Az AK kétharmados többséget szerez. Ehhez 367 mandátumra lenne szüksége az 550 fős parlamentben, ami elsősorban a HDP kiesése esetén képzelhető el. Ebben az esetben a parlamenti többség saját hatáskörben új alkotmányt fogadhat el, benne az elnöki rendszerre való áttéréssel.

2. Az AK háromötödös többséget szerez (330 mandátum), amivel népszavazásra bocsáthatja a parlamenti többség által elfogadott alkotmánytervezetet. Mivel a népszavazáson már 50 százalék plusz egy szavazat is elég a győzelemhez, gyakorlatilag ez a felállás is elég lehet az alkotmánymódosításhoz.

3. Az AK 50 és 60 százalék közötti (276-329) mandátumhoz jut. Ez esetben magabiztosan kormányozhat a párt, de az alkotmánymódosításról – egyben az elnöki rendszerre való áttérésről – vagy lemond, vagy alkalmi szövetségest talál a keresztülviteléhez.

4. Az AK győz, de nem szerez abszolút többséget. Ez esetben – 2002 óta először – koalíciós kényszer lép fel, aminek egyelőre nincs előre megírt forgatókönyve. Mindhárom ellenzéki párt kizárja – egyelőre, szavakban – az együttműködést a kormánypárttal, de Törökország történelmében voltak már furcsa koalíciók.

A D) esetben elvileg akár a mai ellenzéki pártokból is alakulhatna parlamenti többség, de ez több okból is kizárható. A legreálisabb egy CHP-MHP együttműködés lehetne, vagyis – bármilyen furcsán is hangzik – a balközép és a radikális jobboldal együttműködése. (Mindkét párt kemalistának és szekulárisnak vallja magát, az elmúlt évben pedig közös jelöltet állítottak a köztársasági elnökválasztásra.) A CHP és a HDP, a két baloldali párt között is elképzelhető az együttműködés. A MHP és a HDP között viszont szinte kizárt, mivel a MHP nem kis mértékben épít a kurdellenes érzelmekre, ami miatt a kurdok között »közellenségnek« számít. Ahogy a MHP-s szavazók is aligha tolerálnák a »kurdosodást«.

Koalíciós lehetősége így – ha arra egyáltalán szükség lesz – az AK pártnak lehet. A legkönnyebben a MHP-vel jöhetne létre együttműködés, de a matematika kényszere akár egy nagykoalíciót is összehozhat a CHP-vel. Földindulás jellegű lenne, de koalíciós kényszer esetén a kurdok kormányba emelését se lehetne kizárni: bár az AK-nak és a HDP-nek számos konfliktusa van, mégiscsak ez a két párt volt az, amelyik mérföldes lépteket tett meg a török-kurd megbékélés érdekében. A kormánypárti sajtó már a tavalyi elnökválasztáson is kiemelte, hogy a vallásos törökök és a kurdok voltak a kemalista politika áldozatai. Így a CHP és a MHP a »régi Törökországot« képviseli, az AK és a HDP az »új Törökországot«. Bonyolítja a helyzetet ugyanakkor, hogy a HDP és az AK elsősorban egymás rovására tud növekedni a kurd régiókban, így konfliktusaik rendesen el is mérgesedtek a kampány során.

A fősodratú nemzetközi sajtó – szinte már hagyományosan – az AK és Erdoğan ellen kampányol. A volt miniszterelnök és tavaly megválasztott államfő szinte »közellenségnek« számít a liberális sajtóban, rendre »tekintélyelvű« és »antidemokratikus« jelzőkkel illetve őt. Reálisan nézve az »ellendrukkerség« másnak szól: a fennálló globális rendszer irányítóinak jobban megfelel egy gyenge és alkalmazkodó Törökország, mint egy olyan, amelyik elég erős és ambíciózus ahhoz, hogy beleszóljon a globális és regionális folyamatokba. Márpedig az AK kormányzását éppen ez jellemzi: a tíz év alatt megháromszorozott GDP melletti aktív külpolitikai szerepvállalás. A választást azonban ezúttal sem a világlapok szerkesztőségében döntik el.”