Az önálló szimbólumok elutasítói nézeteiket azzal támasztják alá, hogy egyrészt nincs történelmi alapja a saját szimbólumok használatának, hiszen Felvidék a történelmi Magyarországon belül sohasem alkotott külön önálló régiót (mint pl. Erdély). Ráadásul, a mai értelemben vett Felvidéknek (értsd: Szlovákia magyarok lakta része) az eredeti Felföld jelentéstartalmához szinte semmi köze sincs (értsd: Mátra, Tátra, Fátra + a többi északi hegyvidékes terület).
Csallóköz és a Garamig húzódó terület lényegében a Duna menti Kisalföld része, míg Bodrogköz, Ung-vidék földrajzilag a Nagy-Magyar-Alföld szerves része. Ebből kifolyólag az „újítást” elutasítók nézete szerint az itteni magyarokhoz az egységes magyar szimbólumrendszer áll a legközelebb.
A másik tábor érvrendszerének lényege, hogy Trianon óta telik az idő, ezzel egyenesen arányosan távolodik a felvidéki közösség is az egységes nemzet koncepciójától. Szerintük ezt a viszonylag magas asszimilációs szint is jól mutatja.
A felvidéki identitás léte
Bár sokan nem fogadják el, a felvidéki identitás már létezik (sőt, az 1920 után született generációnál gyakorlatilag mindig is létezett, csak éppen ebben a formában sosem volt meghatározva). Az eltérő önmeghatározás pedig nem minden esetben távolítja a kisebbségi létbe szorult közösségeket az egy és oszthatatlan gyűjtőidentitástól. Épp ellenkezőleg, akár visszacsatornázóan is hathat. Hiszen tulajdonképpen mindenkinek van szűkebb, tágabb régiós identitása, amit ugyancsak szimbólumokkal, jelképekkel tud megtestesíteni – szülőfalu/város, mikrorégió, de gondolhatnánk akár nyelvjárás-területekre is.