„Mephisto, Julius Caesar, Kabaré – ha az elmúlt időszak rendezéseit nézem, most mintha a művész és a hatalom viszonya izgatná leginkább.
Ez meglepi? Csak arról tudok előadást rendezni, ami aktuálisan a legjobban érdekel. Manapság mi érdekelne inkább, mint a hatalom maga? De ha netán nem izgatna ez a téma, akkor is muszáj lenne róla beszélnem, mert olyan a közeg, amely körülvesz bennünket. Egyre nagyobb baj van. Muszáj kimondani. Ez a színház alapvető dolga! Jó lenne, ha néha lehetne egy kicsit másról is beszélni.
De hát most rendezi Szombathelyen Shakespeare Makrancos Katáját.
Na akkor majd nézze meg, hogy mennyire lesz vidám. Kevés olyan dráma van a világirodalomban, amely ennyire nyíltan mutatja meg a hétköznapi erőszakot.
Ön minden megnyilvánulásával egy igazán szabad ember benyomását kelti. Mind művészi, mind szellemi, mind egzisztenciális értelemben. Kemény küzdelmébe kerül?
Most már nem. De ezt annak köszönhetem, hogy az életem meghatározó pontjain talán jól választottam. Akkor mondtam igent, amikor kellett, és akkor nemet, amikor az volt a helyes, mint utólag kiderült. A Nemzeti Színházban végzett munkám jutalmának tekintem, hogy miután el kellett jönnöm, meg tudtam őrizni a művészi-egzisztenciális függetlenségemet. Ezért nem törtem meg, hiába packázott velem a hatalom. Nyilván más lenne a helyzet, ha nem tudnék megélni a munkámból.”