Diszkófény
Munkácson voltunk, Rákóczi Kört alapítani, vagy valami ilyesmi, talán 88-ban. Lement a program, az utolsó busszal készültünk vissza Ungvárra. Elmentem pisilni a buszpályaudvaron, ahogy kiléptem a vécéből, elém állt három férfi, velünk jössz, mondták. Dehogy megyek, mondtam. Jössz, mondták. Elkapták a karomat, betuszkoltak egy sárga Zsiguliba, elindultunk. Ezek most megölnek, és azt se tudom meg soha, hogy miért, gondoltam.
Öt perc múlva kiszálltunk, locsolóautók, szemeteskocsik álltak a hatalmas udvaron, bevittek az éjjeliőr bódéjába, vártak ott még ketten. Ahogy beléptem, az egyik lekevert egy hatalmas pofont. Hova tetted, kérdezte. Mit, kérdeztem. Hívjuk a rendőrséget, kérdezte. Hívjátok, mondtam. Nem hívták. Apránként kiderült, lopkodják a kocsikról a sárga lámpákat, kellenek diszkófénynek. Láttak egy magas, vékony fiatalembert elrohanni a buszpályaudvar felé, utánaeredtek, engem találtak. Ezek nem ölnek meg mégsem, gondoltam.
Hívjátok csak a zsarukat, kötözködtem velük, tisztázzuk a dolgokat, szemét emberrablók. Elbizonytalanodtak. Különben is, várnak rám nagyon, mondtam, csúnyán rá fogtok baszni erre. Na és ki vár, kérdezték. Fodó Sándor, az ungvári egyetemről, mondtam.
Fodó, kérdezték rémülten. Tényleg megijedtek, fogalmam sincs, honnan ismerhették. Na menj, mondták. Persze, mondtam, ha elhoztatok, vigyetek is vissza. Beültünk a Zsiguliba, egykettőre ott voltunk. Fodó idegesen rohangált, a feleségem sírt. A busznak már negyed órája el kellett volna mennie, Fodó visszatartotta. Akkor most visszaadom a pofont, mondtam a pofozkodós embernek. Üss csak, üss, mondta szomorúan.