Csizma, kenyér, koszorú

„Orbán és csapata egy egész országot manipulál, rángat, foszt ki, tarol le és néz hülyének. Okkal. Akik hasznot húznak a dologból, azok hűségesen szolgálnak. Akik képtelenek meglenni egy erős kezű atyuska irányítása nélkül, azok is kapaszkodnak, mert nekik mindegy, hogy Kádár, vagy Orbán, csak vezesse őket valaki.

Mások más pártokban hisznek. Az »ellenzéki« vezetők boldogan ülnek egy asztalhoz a miniszterek elnökével, mosolyognak és büszkék, hogy lámcsak, itt fontos a véleményük. Pedig nem.

Sokan, az ország lakosságának a fele szarik erre az egészre. Majd lesz valami. Milliók élnek egyre nagyobb nyomorban, de nincs hangjuk, nincs akaratuk, nincs öklük. Majd lesz valami, nekik elég a maguk baja, a napi betevő, a fűtés. A társadalmi erőfeszítések ellenére nem lesz jobb nekik sem, ám egyre több embernek lesz egyre nehezebb. Az önkormányzatoktól megvonta a kormány a segélyekre, támogatásokra fordítható pénzek egy részét. A leszakadó, vagy már leszakadt vidék nem tudja eltartani, de még életben tartani sem fogja tudni a nincsteleneket. Nem lesz miből. A nyomor tudatlanságot szül, fásultságot, megalkuvást. Tüntetni, szót emelni nem csak a fővárosban lehet, hanem bárhol máshol. Mégsem történik ilyesmi. Nem is fog. A magyar ember (szélsőjobbosul: Magyar Ember) szereti, ha még akkor is rúg rajta a gazda, amikor már a földön fekszik. Nem áll ki magáért, nem áll fel. Nem az ő dolga. Majd megoldja valaki, ő most szerencsétlen és segítségre vár.

Ahogy a nyomor és a fásultság terjed, úgy hódít teret a Jobbik. Kiskutyát simogató, gyermekek szemébe mosolygó álarc mögött erősödik a förtelem. Cigányok kiirtásáról elmélkedő polgármester, zsidókat ölni kész másik. A Jobbik valódi arca, amit nem akar látni senki. Az sem, aki most hozzájuk sodródik. Pedig az álarc mögött ez van, nem szép, új jövő. Férgektől nyüzsgő múlt.”