Mi nem szeretünk tükörbe nézni. Pedig ideje lenne. Ki kellene beszélni a múltat végre. Még azt sem tudom, meddig visszamenőleg, mert vannak, akik Vereckénél szorultak be, mások Mohácsnál, Nándorfehérvárnál, megint mások Trianonnál borultak gyászba. Vannak, akik a munkásőr bakancsokat leltározzák, mások permanensen rendszerváltást vizionálnak, esetleg még az Antall kormányra óhajtanak szavazni. De jó lenne ezeken túljutni és a jelenben körülnézni.(…)
A számok nem helyettesítik a valóságot. Angliában is van munkanélküliség - mondja a propaganda. Van, igen. De Angliában tud munkát találni, aki akar. Az ott (vagy Németországban, Ausztriában) munkát kereső magyarok heteken belül el tudnak helyezkedni. Mennek mosogatni, más mocskát takarítani! Igen! És?! Miért lenne szégyen a munka bármely formája? Inkább mosogasson valaki néhány hónapig, akár évig, miközben nyugodtan meg tud élni, később tud tanulni, vállalkozni, jövőt tervezni, családot alapítani, mint több diplomával vergődni és még 40 éves korban is a szülők nyakán lógni. Mi ezzel a baj?
Ha nem vagyunk képesek ezt az országot élhetővé tenni, akkor azok a fiatalok (nem életkor szerint fiatalok!), akikben van bátorság, akarat, akik élhető életet akarnak, el fognak menni innen. Végül semmi nem marad, csak a gazdag politkai élősködők, a nyugdíjasok és a nyomorgók. Az örök álom, hogy mennyire jó lenne, ha jó lenne. Hogy milyen jó másoknak, máshol. De mi szerencsétlen nép vagyunk, meg nem értett zsenik, áldozatok. Mindig. Ez marad nekünk. Meg a haszontalan, élősködő, (ál)szent tehenek.”