Ákost látni és

„Kraftwerk? Depeche Mode? Jean-Michel Jarre? Tangerine Dream? Felejtsük el. Az év – vagy az évtized? – legnagyszabásúbb szintipop koncertjét magyar földön Ákos rendezte a múlt hét péntekén és szombatján az Arénában, húszezernél is több embert szórakoztatott elektronikus hangokkal a keményfejű, magát mindenen kívül állóként szemlélő popsztár. Hipershow, szuperkivitel, tökéletesség, magyar termék. 

Ákos hiába űz sportot már több mint húsz éve abból, hogy a végletekig megossza a közönséget és a kritikát: a dolog vége csak az lett, hogy nem sok gondolkodnivaló akad, ha az első számú magyar popcsillagot akarjuk megnevezni. Amúgy is tömegeket mozgató produkciója a popzene nyomorúságos éveiben is jelentősen növelni tudta elérését, és idén már kétszer tudta teljesen megtölteni a legnagyobb hazai fedett koncerthelyszínt. (...)

Ákosról már többször lehetett úgy érezni, hogy ahova és ameddig eljutott, az magyar körülmények közt nem meghaladható – a nemzetközi piacon pedig ebben a kategóriában esélyünk sincs. A produkció üzletileg, művészileg is egy végtelenül kifeszített pályán haladt mindig – az efféle méretű showműsorokat rentábilisan tényleg csak akkor lehet megcsinálni, ha körbehurcolják őket a világban. Lady Gaga megengedheti magának, hogy a koncert két száma kedvéért összeszereljenek a színpadra egy komplett New York-i metrókocsit – a dolog a végén, százötven alkalom után extra-extra-extraprofitot fog úgyis eredményezni.

Siránkozni lehet azon, hogy ebből a művészeti bizniszből Magyarország kimaradt - ez lehet, hogy baj, lehet, hogy nem –, az viszont egészen elképesztő, hogy a tízmillióból mára egyetlen ember maradt, aki makacsul, elképesztő kockázatokat vállalva újra és újra megpróbálja előállítani azt a színvonalat, amelyet a világ más részein csak a győzelem biztos tudatában vállal el művészek és pénzeszsákok furcsa koalíciója.

A múlt héten megmozgatott kétszer tízezer fiatal és középkorú az erőfeszítést kétségtelen lelkesedéssel, lenyűgözve fogadta, és a nagyon szokatlan zenei programválasztékra sem hangzott el egyetlen panasz sem a büfé és a ruhatár előtti sorbanállók között.

Ákos produkciója éppúgy kereskedelmi, éppúgy piaci alapú, mint mondjuk a kereskedelmi televíziók – fogyasztói ráadásul lényegesen többet fizetnek érte, mint az ingyenesen sugárzott műsorokért. Ha egy bukta után nem jön be a néző legközelebb, a Művész éhen fog halni. A kockázat azonban nemhogy kezelve volt, hanem fényes győzelembe vezetett, igazolva az ő alapállítását, mely szerint nem kell okvetlenül szerencsétlen véglénynek, buta és kontrollálhatatlan ösztönöktől vezérelt páriának gondolni a saját fogyasztóinkat. És Ákos mostani két koncertjét, szögezzük le, láthatóan nem elsősorban egyetemi tanárok látogatták meg, így pedig tétele, ha lehet, még erősebb.”