Oktatás és kutatás a „sikerországokban”

„Hiába tűnik jónak egy ország oktatási rendszere, azt nem lehet lemásolni úgy, mint mondjuk egy gazdasági rendszer egy központilag tervezett gazdaságból piacgazdaságra való átállása során. Az oktatásnál sokkal jobban jelen van az ország kultúrája és hagyományai, mint egy gazdasági berendezkedésnél. Természetesen egyetlen ország sem tökéletes és mindenhol van lehetőség fejlesztésre, tehát a beiskolázottság, az írni-olvasni tudás és a diplomások és kutatók számának növelésére. Az univerzális oktatási rendszer populista szlogennek valóban jól hangzik, azonban van, ahol a minimális állami beavatkozás is sikeresnek bizonyult (például Szingapúr) és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez csökkentheti az oktatási minőséget, plusz komoly gazdasági terhet helyez egy állam vállára. A szegényebb országokban viszont mindenképpen az állami oktatás kiterjesztésére kell összpontosítani, mert például Indiában látható, hogy sok család nem engedheti meg magának a fizetős taníttatást és a szegénységből való kitörést valóban az oktatás jelenti.

A tanítási módszereket egy ország kultúrája határozza meg, tehát amíg az ázsiai országokban kevésbé adnak teret kreativitásnak, addig a nyugati országok inkább az egyéni ötleteket támogató tanítást választják. Az arany középút természetesen a kettő ötvözése lenne, azonban ezt kevés országban tudják sikeresen megvalósítani. A magyar oktatáspolitika előtt komoly kihívás áll, ugyanis az utóbbi években a fiatalok körében egy megnövekedett kivándorlási trend figyelhető meg, ami az ország jövője szempontjából rendkívül káros lehet. Ezért az államnak olyan minőségi és elérhető oktatás biztosítására kell törekednie, ami itthon tudja tartani a fiatalokat. Emellett a diplomázás utáni elhelyezkedési lehetőségeket is javítani kell. Mint írtam, egy ország oktatási rendszerét nem lehet teljesen átvenni, de ötleteket lehet meríteni belőle. Magyarországnak az indiai mintára több kezdeményezést kellene indítania a szegényebb gyerekek beiskolázásának növelése érdekében vagy török mintára több kisebbségi iskolát kellene létrehoznia, ahol a kisebbség tagjainak nem kell kiközösítéssel szembesülnie. Esetleg az orosz mintát követve az állam az ország távolabbi pontjairól érkezőknek az egyetemi városokban lévő kihasználatlan önkormányzati lakásokban biztosíthatna lakhatást. Magyarország Szingapúrhoz hasonlóan nyersanyagokban importra szorul, így a legfőbb érdeke egy tudásalapú gazdaság kiépítése, amihez az oktatásra fordított források megnövelésével lehetne közelebb kerülni. 

A vizsgált országok kutatás-fejlesztési teljesítménye alapján az figyelhető meg, hogy gazdasági és politikai rendszertől függetlenül minden ország próbálja az innovációt serkenteni, legyen az fejlődő vagy fejlett ország. A fejlett országok, mint például Szingapúr, a kutatás-fejlesztésben a gazdaságának fenntartását és a tudásalapú gazdaság kialakítását látja. A fejlődő országokban, mint például Indiában, ez jelenti a gazdasági növekedés egyik legfőbb forrását. A kutatás-fejlesztésben a 2008-as gazdasági válság sok ország esetében megtörte a lendületet, de ahogy egyre inkább kezdenek kilábalni a válságból, úgy fordítanak újabb és újabb pénzeket kutatási centerek létrehozására és a kutatói munka támogatására. Ez azonban minden esetben össze kell, hogy függjön az oktatás fejlesztésével is és szerencsére a legtöbb ország ezt fel is ismerte.
Új kutatásokat csak új kutatók kinevelésével lehet elérni. A világon vannak ebben a tekintetben követendő példák: például Szingapúr, Dél-Korea, az Egyesült Államok vagy Svájc. Minden országban vannak természetesen akadályok: Kínában és Oroszországban például a korrupció, Indiában pedig a források racionalizálatlansága. Ezek ellen csak kemény állami beavatkozással lehet tenni és minden érintett országnak tennie is kell, ha egy jól működő kutatás-fejlesztési infrastruktúrát akar működtetni. Ez idáig a magyarországi K+F leginkább az uniós pénzekből, valamint a külföldi befektetésekből valósult meg, kevésbé a hazai tudásra építve.

A jövőbeli gazdasági prosperitás érdekében Magyarországnak egy tudásközponttá kell válnia Közép-Kelet-Európában és ezt úgy tudja elérni, ha meghatározott számú kutatási területre specializálódik. Ezekre a területekre összpontosítva könnyebben tudná a külföldi K+F tőkét bevonzani az országba és nem csak a magyar, hanem a külföldi tehetségek is szívesebben végeznék a kutatásaikat Magyarországon. Ezt technológiai parkok és speciális gazdasági övezetek létrehozásával lehetne támogatni, mint ez Oroszországban, Kínában és Indiában is megfigyelhető. Emellett az államnak szorosabb kapcsolatot kell teremtenie a kutatási szférával és a hazai vállalatokkal, hasonlóképp, mint például az Szingapúrban is működik. Szinte a vizsgált 6 ország mindegyikénél megfigyelhető, hogy az utóbbi időben kezdtek csak rádöbbenni a hazai tudás fontosságára, mivel fejlődő országok révén komoly külső tőkebefektetésben részesültek, így elhanyagolták a belső innovációt. A jövőre nézve tehát biztosan lehet állítani, hogy nem csak a vizsgált 6 ország, hanem a világ legtöbb országa egyre több pénzt fog a kutatás-fejlesztésbe pumpálni, a trendnek megfelelően különös figyelmet fordítva a hazai innováció serkentésére.”