A jövendő civilizációról (1940)

Részlet John Buchan (1875-1940) skót történész, író, Kanada főkormányzójának emlékiratából (részben idézi: Az Egyesült Államok 20. századi története; John Lukacs).

*

Vajon a technológia diadala tökéletesebbé teszi-e a civilizációt? Nem olyan jövendőt szabadít-e ránk, amelyben megfosztatunk a civilizáltságtól, és kivész életünkből minden nemesebb érték? Lidérces álmaimban ilyen világot látok. Úgy tűnik nekem − és ez nem teljes lehetetlenség −, hogy az emberiség olyan helyzetbe kerül, mint a jó árvaház lakói: gondoskodnak számára mindenről. Az új találmányok, a szállítás, a közlekedés tökéletesítése valósággal összezsúfolta az emberiséget. A földkerekségnek nem marad egyetlen olyan sarka sem, amelyet alaposan ki ne kutattak és használatba ne vettek volna, s nem lesz több földrajzi rejtély, amely lángra gyújthatná a képzeletet. Széles országutak és rajtuk autókaravánok visznek a legtávolabbi vidékekre, és a fejünk fölött óriási repülőgépek szántják az eget, szállítják a hétvégi kirándulókat Afrika, Ázsia vadonjaiba. Mindenütt panziók, luxushotelek, az utak mentén sátortáborok és benzintöltő állomások. Az egyenlítői és polinéziai egykori vad törzseket turisták keresik föl, hogy megcsodálják őket, csecsebecséket, emléktárgyakat vásároljanak tőlük. A glóbuszt üdülővároskák hálózzák be, ahová az emberek elmenekülhetnek lakhelyükről, megszabadulva a zord éghajlat megpróbáltatásaitól, és az örök tavasz jótéteményeiben lubickolhatnak.

Ebben a világban mindenki pihenésre lel. És mindenkit nyughatatlanság gyötör, a létről lemállanak a lelki fegyelem kötelékei. Győzedelmeskedik a politika mechanikus bölcselete, és mindenkinek jut egy-egy takaros hely az államgépezetben. Mindenkinek meglesz a kényelme, de mivelhogy senkivel szemben nem támasztanak olyan igényt, amely miatt meg kellene erőltetnie értelmét, mindenki az enyhe elhülyültség állapotába kerül. A sekélyes elmékben bágyatag unalom és leküzdhetetlen kiegyensúlyozatlanság ver tanyát. Az élet nem áll másból, mint az élvezetek, a szórakozás hajszolásából. Az élveteg életmód, amelyet mostanság csak kevesen engedhetnek meg maguknak, a társadalom túlnyomó többségének megszokott létformájává válik.

Valaminő szellemi élet nyomai megmaradnak, de a politikai viták kioltják egymást, és a világból kivész a politikai eszmék versengésének stimuláló ereje, ami spirituális töltést adna neki. A tudósok és gondolkodók továbbra is szövögetik elméleteiket a világegyetemről. A művészet és az irodalom klikkek kezébe kerül. Lesz vallási élet is, mely kényelmes templomépületekben zajlik majd, áradó muzsika kíséretében. Lázas, nyüzsgő világ lesz ez, kielégült és mégis elégedetlen, a rohamosan zajló élet felszíne alatt kihűlt, dermedt szívekkel. Az emberi természet humusza, amely a sötét korszakokban parlagon hevert, immár felszántatik.

Az ember eljut bárhova, és sehol nem tud igazán élni; tud mindent és nem ért semmit.

Az élet örök rohanásában a lélek nem leli meg nyugalmát. A jazzdobok harsány hangorkánjában és szédítő ritmusában ugyan ki figyelmezne a próféták, filozófusok és poéták csendes szavára? Abban a világban, amelyet az emberi személyiség diadalának nyilvánítanak, valójában megölik a személyiséget. A vigécek e paradicsomában, a keresztül-kasul racionalizált és minden anyagi kényelemmel ellátott életben az, ami halhatatlan az emberben, nem leli a helyét. Egy új Hiúság vására diadalmaskodik, és a városi tanácsban Nagyszájú úr lesz a hangadó.

A civilizáció lényege, hogy az ember dacol a személytelen univerzummal. S mit sem számít, hogy egy mechanizált világegyetem az ő keze munkája, ha önmagát dönti rabigába általa. Nem először történik a történelemben, hogy az ember teremtette bálványok kerekednek az ember fölé, és uralkodnak fölötte.

Ez egy olyan rémálom, ami megrémiszthet minket; és néha úgy is gondoltam, hogy ez nem rémálom, hanem néhány körülöttünk létező erős folyamat logikus betetőzése. Nem a sötét korok visszatérésétől féltem, hanem attól, hogy egy rikító korszak jön el, amiben az életet neonfényben éljük és a lélek nem tud elvonulni a magányába.

De valami történt. A fényűző materializmus által elkábított civilizációt durva kihívások érték. A szabad emberek felé kihívást intéztek a szolgák. A csatornák mérget izzadtak magukból, ami úgy tűnik, megfertőzi a világot... Az európai hagyományt ázsiai lázadással támadják, történelmi kíséretükkel, janicsárokkal és asszaszinokkal.

Évszázadokig élveztünk bizonyos áldásokat: a stabil törvényt, amely előtt a szegény és a gazdag egyenlő volt; a törvényen belüli szabadságot, melyben mindenki azt tehette, amit akart; azt írhatta, amit akart; azt mondhatta, amit akart; egy olyan kormányrendszerrel, ami a legfelsőbb hatalmat az egyszerű embernek adta. Türelemben, racionális kompromisszumok mentén és szabadon kifejezett véleményekkel éltünk, és jól éltünk így. De eljutottunk addig, hogy maguktól értetődőnek találtuk ezeket az áldásokat, mint a belélegzett levegőt. Elvesztették szemünkben a ragyogást, mert túl ismerősnek találtuk már őket. Sőt, már az számított gondolkodó embernek, aki kritizálta és megvetette őket. Meghasonlott fiatalemberek szereztek maguknak olcsó hírnevet azzal, hogy a liberális szellemet gúnyolták a politikában, és megkérdőjelezték a szabad vita, a türelem és a kompromisszum értékeit.

Ma azt látjuk, hogy ezeket az elveket alapjaiban támadják − nem csak egy maroknyi karosszék-elmélkedő, hanem nagy hadseregekkel támogatott nagyhatalmak. Hirtelen felfedeztük, hogy amiket életünk tartós feltételeinek hittünk, azokat a pusztulás veszélyezteti. Ma, úgy gondolom, úgy értékeljük a szabadságot, ahogy még soha nem értékeltük korábban. Ahogy egy ember sem nem értékeli annyira az otthonát addig, amíg el nem kell hagynia azt, úgy értékeljük most a veszélybe került, felbecsülhetetlen áldásainkat. Felráztak minket az önelégültségünkből és nagy veszedelemre figyelmeztettek minket − és ez a figyelmeztetés a mi megváltásunk.