Top 10: a 80-as évek emblematikus pillanatai

„2. Kivégzik a Ceausescu-házaspárt

Ha volt bakancslistája a humanizmusnak, azon nem volt rajta a Ceausescu-házaspár kivégzése. Klasszikus eset, amikor a vérgőzös indulat elborít mindent, s amikor valóban van ok a megrendülésre, mert nem az van, hogy Kocsis Máté elsírja magát három kitört ablak miatt, miután pártja ATM-automatának nézett évekig egy országot.

Hogy nem voltak higgadtak a diktátor üldözői, az érthető, miután Ceausescu a legszemetebb totalitárius diktatúrák egyikét építette fel. És mindezt önerőből, hiszen 1958-ban Romániából kivonták a szovjet csapatokat. A keleti szomszédot 1965-től vezető Niculae Ceausescu csak a saját feje után ment. Önnönmagát a „Kárpátok géniuszának”, az „eszmék Dunájának” tartotta, és szerényen azt állította magáról, hogy „ilyen ember minden ötszáz évben csak egy születik”. Ezek után okkal gondolhatta megérdemeltnek, hogy államköltségen jegesmedvéket hozasson Romániába, mikor megunta a helyi mackókra lövöldözést. De nemcsak a medvék, hanem az ember, az igazság és a jövő, vagy tételesen kétezer falu is csak annyit számított neki, mint szavannán vadászó oroszlánnak az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentése.

Hatalma megingathatatlannak tűnt, védték a secusok fegyverei, a Steaua Bucuresti 1986-ban BEK-et nyert, Románia egyetlen szocialista államként visszafizette minden államadósságát, miközben a nép nyomorgott, Ceausescu még a világ legnagyobb parlamentjét is felépítette. A végzet 1989. december 25-én mégis utolérte a kegyetlen zsarnokot. Az egész a beszéde kifújolásával kezdődött, amely után az állami tévé jobbnak látta, ha félbeszakítja a közvetítést. Nem sokkal később a rögtönítélő katonai bíróság bűnösnek mondta ki feleségével együtt, s azonnal lelőtték a kettőst. Nem volt fellebbezés, komolyan vehető tárgyalás, csak bosszú. És hát nem sokat segít egy demokrácián, ha ilyen akcióval nyit.

Még akkor sem, ha a felkelés egyértelműen Ceausescu ellen tört ki. Nem elsősorban a szabad választásokért, hanem a szocializmus megismert formájának eltiprásáért. Merthogy annak annyi köze volt az eszméhez, mint jamaikai bobcsapatnak a globális felmelegedéshez.

Erre az eseményre emlékszünk. Pedig mikor 1989. december 22-én a románok Petőfije, Mircea Dinescu bejelentette: a diktátor távozik a hatalomból, amely hír hozzánk is megérkezett a Panorámán át, a felvilágosult nyugati értelmiség már arról álmodozott, hogy kelet Párizsában nemsokára még a hajléktalanok latte macchiatót kérnek presszó helyett és a stoptáblák is avantgárdok lesznek. Ehelyett a neosztálinista diktatúrát lebontották, és a demokratikus rendszerben a csúcsra jutottak a diktatúrában szocializálódott káderek. De ez már másik sztori, ami azután jött, hogy kivégezték a Ceausescu házaspárt.

Ám  kivégzés után sem jött a fairy tale. Tündérmese csak a 2010-es éveknek jutott.

1. Csernobil

Az egyetemes pillanatok Top10-e közé is bekerülne az atomkatasztrófa, ahogyan a 09/11, a hegyi beszéd, valamint a momentum, amikor Németh Szilárd először ragozott sikeresen közéleti szereplései alkalmával.

1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perc 58 másodperckor a csernobili atomerőmű 4-es reaktora egy gőzrobbanás miatt kigyulladt, és a robbanások sorozata miatt jött az úgynevezett nukleáris olvadás, ami azért nem a Calippo csöpögésének kategóriája. A nagy testvér szovjet média szépen hallgatott arról, hogy a blokk lényegében szétrobbant. Több mint két nappal a tragédia után, április 28-án hangzott el a rádióban a TASSZ, azaz a szovjet hírügynökség közleménye, amely szerint baleset történt a csernobili erőműben. Egy nappal később a Vremja, a televízió hírműsora a hatodik, igen a hatodik, blokkban közölte, hogy két ember meghalt Csernobilban, a reaktor egy része eltűnt, Pripjaty és három közeli település lakóit pedig kitelepítették.

Nem nagy ügy, még MTVA-díjat sem érdemel, csoda, hogy sikerült beszorítani két „eszemafaszomolyanaranyos víziló született a kijevi állatkertben” mínuszos hír közé. Hogy lehet fokozni az arcátlanságot, azt jelzi, egy 1986. májusi moszkvai sajtókonferencián Petroszjanc atomtudós, a Szovjetunió Atomenergia Bizottságának elnöke azt válaszolta a meghívott médiamunkások egyikének a baleset szovjet társadalomra és atomiparra gyakorolt hatását firtató kérdésére: „A tudománynak vannak áldozatai.” Évezredek óta úgy látszik, a seggfejségnek nincsenek.

Mindenesetre a szovjet potentátok, élen a májfoltos Gorbacsovval nem akartak pánikot, így halasztották a döntést a pontos menetrendről, még Pripjaty városát sem ürítették ki azonnal, de még május 1-jén is kivezényelték ünnepelni a vörös nyakkendős kijevi kisiskolásokat. És akkor sorolhatnánk sokáig, hogy halottak, rák, háromlábú oroszlánfejű tevék, tragédia, pusztulás, de újat úgysem tudunk mondani. Csak azt, hogy egy évtized tragédiája volt a reaktorbaleset.

Szomorú volt a vége. Ha elmeséljük újra, megint szomorú lesz.

Most pedig fogjuk egymás kezét, és énekeljük el a We are the Worldöt.”