De mi van, ha nekünk tényleg a Jobbik kell?

„Itt vannak hát, megérkeztek, tizenhét megyében második erőként. Tizenhét vármegye, na persze! Igaz, ennyi erővel anynyi is lehetne. És nekünk is annyi. Már elfoglalták a Tiszántúlt, a hordák betörtek a Dunántúlra, ha kell, színt váltanak, ha kell, kedvesek és békések lesznek, mint akik soha semmi rosszat nem akarnak, csak megmondják, mi a valóság, és biztonságot ígérnek, azt, hogy nem lesz több rablás, lopás, bicskázás, mintha ez csak rajtuk múlna, és jönnek, egyre csak jönnek megállíthatatlanul, ha ez kell, akkor rátukmálják magukat az emberre, mint teszik azt Békéscsaba új polgármesterével, ha az kell, mondanak egy még nagyobbat.

De mi van akkor, ha nekünk tényleg ez kell? Az, hogy megerősödjék a bennünk rejlő harag, hogy elhiggyünk mindent, mert azt akarjuk hallani, mert arra vágyunk, mert annyira jó másokat okolva megélni a magunk szétcseszett életét, mert a sör után olyan jó kiköpni egyet, és biciklire pattanva halkan szidni mindenkit ezért az elbaszott világért. Itt vannak már köztünk az új megváltók, nem rejtőzködnek, nem szivárognak, már ott vannak mindenütt, nyíltan, büszkén, belerágják magukat a mindennapjainkba, és nincs hová menni, pedig nem marad majd utánuk semmi, csak az ásott halom.

(...) És ha ehhez hozzávesszük, hogy Urbán Flórián mennyire reménytelenül kétballábas játékos volt, akinek a nagyanyánk még a rosszabb pillanataiban is kiosztott volna egy-két kötényt, akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy van remény.”