Huszonöt év magány

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Huszonöt év magány

Torkos Matild (Publice) írása.

A napilapos újságíróként eltöltött húsz esztendő alatt rögzült, friss hírre való reagálás kényszere nem engedi meg, hogy az elmúlt negyedévszázad értékelésekor képes legyek eltekinteni attól, ami az elmúlt napokban történt a belpolitikában. Arra a csupán homályos célozgatásokra, ellenőrizetlen információkra alapozott, majd világra szóló botránnyá dagasztott ügyre gondolok, ami arról szól, hogy állítólag a kormányzat szintjéig hatolt a szerteágazó befolyással való üzérkedéssel, avagy zsarolással fűszerezett korrupció.

M. André Goodfriend az amerikai nagykövetség ideiglenes ügyvivőjének közlése szerint hat magyar állampolgár számára megtiltották a beutazást az USA-ba.  (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nagyköveti kinevezésre váró Coleen Bell szappanopera-producer személyében egy olyan embert jelölt Obama vélhetően hálából Budapestre, aki több mint 2 millió dollárt gyűjtött össze az elnöknek és pártjának az amerikai választási kampányban. A mi fogalmaink szerint ez is a korrupció egyik formája.)

*

Történt tehát, hogy Goodfriend úr a korrupció gyanújába kevert, mind a mai napig konkrét bizonyítékok nélkül, magas állami beosztásban dolgozó köztisztviselőket. Ezzel kapcsolatban október 18-án az amerikai nagykövetség egy nyilatkozatot adott ki, amiből most idézek:

„Az USA komolyan veszi a korrupciót. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma létrehozott egy kleptokrácia-ellenes egységet, hogy kiterjessze azt a képességét, hogy nyomon kövesse azokat az eseteket, melyeknél a nem egyenes úton szerzett, tengerentúli vagyon kapcsolatban van az Egyesült Államokkal. Bizonyos magyar magánszemélyekről úgy találták, hogy nem jogosultak az Egyesült Államokba való belépésre, ugyanis hiteles információ áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy ezek a személyek korrupciós cselekményekben vesznek részt vagy azokból hasznot húznak. (…) A büntetőjogi eljárás lefolytatása kérdésében az illető ország dönt. A magánélet védelmét célzó amerikai törvények megtiltják számunkra, hogy kiadjuk az illető személyek nevét.”

Az USA és hazánk között meglévő bűnüldözést célzó együttműködési megállapodások ellenére tehát a nagykövetség nem a korrupció üldözését tekinti elsőrendű feladatának „a magánélet védelmére” hivatkozva, hanem a magyar kormány ellen intéz támadást, nemzetközi lejárató akciót.

Teljesen nyilvánvaló a Goodfriend-akció álságos célja. A teljesen hasznavehetetlen ellenzék helyett a CIA szokásos módszereire hajazó botránygerjesztéssel állunk szemben, amit követnek majd a hálózatba szervezett „civil szervezetek” utcai megmozdulásai, hídelzárásokkal, tüntetésekkel. A „jóbaráti” televíziók behívják majd, vagy telefonon megszólaltatják az Obama mögött álló hálózatokkal kapcsolatban álló magyar közvélemény-formáló potentátokat, akik maffiaállamról, kormányzati korrupciókról fognak beszélni, mindenféle konkrét információk nélkül, előkerül majd a trafikbotrány, mega földmutyi, sőt Horváth András elhíresült vékonyka dossziéja is. Azt remélik, hogy „MAJDAN” lesz itt felfordulás.

Ha felfordulás nem is lesz, de a gyomrunk biztosan felfordul.

*

Ha visszatekintünk az elmúlt 25, 50 vagy akár 75 esztendőre, és megvizsgáljuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok mikor volt Magyarországgal, választott vezetőivel „kegyes”, és hogy ez a barátság milyen időszakokban és milyen kérdésekben tetőzött, és mikor, milyen körülmények között hagyott alább, akkor elég könnyen beláthatjuk: mindig akkor voltak szívélyesek, amikor a magyar kormány kiszolgálta az USA gazdasági érdekeit, katonapolitikai, geostratégiai céljait. És akkor vált mindig rideggé és barátságtalanná a viszonyunk, ha a magyar kormány a saját népe érdekeit előbbre valónak az USA érdekeinek kiszolgálásával szemben. A mosolyszünet egyébiránt 2010 óta vált visszatérő jelenséggé viszonyunkban.

Az Egyesült Államok egyébiránt nem csupán velünk nem bánik úgy, mint ha gyarmati befolyása alatt állna. Például Németországgal (amelynek állítólag jelentős aranytartalékát őrizheti az USA) és más, erősebb, befolyásosabb nyugat-európai országgal is megtette, hogy hírhedt titkosszolgálatával lehallgatta első számú vezetőinek telefonjait. Egyenlő partneri viszony mellett ez a szövetségi rendszer felbomlásával, sőt diplomáciai kapcsolatok megszakításával járna. A liberális demokráciával átitatott Amerika kormánya ezt mindenféle különösebb politikai következmény nélkül megtehette Európával szemben.

Mintha a lehallgatások idején figyelmen kívül hagyták volna a „magánélet védelmét célzó amerikai törvényeket”. Tudjuk, hogy a magyar vezetők telefonjait se kímélte meg a hallgatózástól a CIA, mint ahogy azokról az üzenetekről is értesülhettünk a Wikileaks-nek köszönhetően, amelyeket a budapesti nagykövetségről továbbítottak, és amelyek ismeretében minden racionálisan gondolkodó magyar polgár levonhatta az egyetlen lehetséges következtetést az USA valódi szándékairól és szövetségesi barátságának álságos voltáról.

A rendszerváltozás idején, 1989-ben még nem láttunk ilyen tisztán. Visszatekintve azokra az időkre és az amerikai politikát befolyásoló, egykoron magas pozíciót betöltő amerikaiak utóbbi időkben megismert nyilatkozataira, majdnem teljesen eloszlott a homály. Ma már tudjuk, miért nem jöttek a II. világháború után, miért nem segítettek 1956-ban, amikor hívtuk őket, amikor legjobb fiaink a Gonosz Birodalmától való megszabadulásunkért Molotov-koktélokkal keltek hadra az orosz tankok ellen. Amikor tényleg vártuk, hogy segítsenek.

Amikor a nyolcvanas években pénzzel segítettek, a Világbankjuk vagy az IMF-ük közbeiktatásával, már akkor sem a tiszta szándék vezette őket, az eladósításunkra spekuláltak. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a közvélemény-formáló média még hangosan zengte minden hullámhosszon, hogy „eladósodtunk”, „tönkremegyünk”, pedig az államadósság csak a töredéke volt a jelenleginek. „Az állam rossz tulajdonos, privatizációra van szükség” − harsogták a mindig mindent jobban tudó, magabiztosan közvéleményt diktáló kiválasztottak. A Soros Alapítvány segítségével „megfelelő” szakembereket tenyészettek ki nekünk, illetve az Egyesült Államok jól fizetett helytartói is itt állomásoztak már. Az, hogy éppen ők voltak azok, akik korábban az állami tulajdon mindenhatóságát, jóságát védelmezték, nem csupán a véletlen műve.

*

Antall Józsefet, a hosszú évtizedek után az első demokratikus választáson nyertes párt elnökét mindjárt kormányfői hatalomba kerülése után gazdasági fenyegetésük alá vonták külföldi bankárok, pénzkivonással fenyegették meg, és a nemzeti érdekekkel ellenkező gazdaságpolitikára, nemzeti vagyonunk gyors privatizációjára kényszerítették.

1990 tavaszán, a szabadon választott Országgyűlés első ülése előtti napon az MDF képviselőcsoportja előtt Antall József az alábbiakról beszélt: „Holnap megalakul a magyar Országgyűlés. (…) Ennek az új korszaknak a többpártrendszeren alapuló politikai demokrácia a lényege. (…) A Magyar Demokrata Fórum a jelenlegi helyzetben kormányzó pártként fog működni, hacsak valami ezzel ellentétes eseményre nem kerül sor. (…) Felhívom a figyelmüket, hogy Magyarország jelenleg politikai, bizalmi és gazdasági jellegű válsághatáron van a világban, (…) minden lehetősége megvan a teljes bukásnak és a pénzügyi összeomlásnak. Az elmúlt héten a hét vezető ország bankárai jelentek meg, több gazdasági szakember volt hivatalos. Tájékoztatást kaptunk arról, hogy az elmúlt hónapokban Kelet-Közép-Európával szembeni bizalmatlanság keretében több száz millió dollár betétet vontak ki a magyar bankokból, így a nemzeti bank rendkívül nehéz helyzetbe került. Az elmúlt héten ez fokozódott. (…) Nekünk olyan magatartást és politikai helyzetet kell teremteni, ami azt mutatja, hogy Magyarország kormányzóképes lesz, (…) teljes politikai stabilitást kell bizonyítanunk. (…) Ennek érdekében (…) bocsátkoztunk a koalíciós tárgyalásokba. (…) Az előbb elmondott kritikus helyzetben folytattuk a tárgyalást (…) a Szabad Demokraták Szövetségével, (…) hogy eredményt érjünk el a kormányozhatóság érdekében. (…) Éppen ezért az ellenzékkel – amelynek jelen pillanatban ebben az értelemben a foglyai vagyunk – konstruktív kompromisszummal kellett eredményt elérni. Ennek érdekében többnapos tárgyalás keretében az elnök és a szakértői csoport (…) pártközi megállapodást kötött.” (A szöveget rögzített hangfelvétel alapján Szűcs István MDF-es képviselő hozta nyilvánosságra.)

Antall József, a demokratikus választáson nyertes párt elnöke a bankárok gazdasági fenyegetése alatt a vesztesek foglyának érezte magát! Hét nagy állam bankárai pénzkivonással fenyegetve a volt kommunistákkal és a vesztesekkel való egyezkedésre kényszerítették a legitim miniszterelnököt. A nép nem tudott miniszterelnöke kiszolgáltatott helyzetéről.

A bankárok Antallt szorongatták, az egekbe emelték a kamatokat, lejárttá tették a hiteleket, inflálták a forintot, sorra omlottak össze a nagy hagyományú vállalatok, vesztek a munkahelyek, a felhalmozott tudás és piaci kapcsolat, veszett az emberek szociális biztonsága. A sajtó ontotta a dicshimnuszokat a piacgazdaságról. A kormány a munkahely- és jövedelemvesztés miatti adókiesés és az egekbe emelt kamat kettős szorításában vergődött. A törékeny társadalmi béke érdekében a munkahelyüket elvesztő emberek tömeges rokkantnyugdíjazása fölött is szemet hunyt a hatalom. És akkor jött az ostorral az IMF, és mentő-, szerkezet-átalakító programjával a Világbank. És jöttek a pénzügyi tanácsadók, akik még a jövőnket is jobban tudják, mint mi magunk.

A behatolók szinte az egész élelmiszeriparra bejelentették igényüket. Megszerezték, majd fokozatosan leszerelték a cukorgyárakat, a legkorszerűbb növényolajgyárakat, a vágóhidakat, a konzervüzemeket, a takarmánykeverőket, a gabonaraktárakat, a magyar gazdaságot finanszírozó bankokat. A sajtóban ez idő tájt jelentek meg spontán módon a „gyorsítani kell a privatizációt” tartalmú hírek. És felszedegettük a hiteleket magas kamatra, és úgy adtuk el mindenünket, a gyárainkat, energiaszolgáltatóinkat, hogy az adósságunk ez idő alatt nemhogy csökkent volna, hanem egyre dagadt.

Vazalluslelkű apparátusunkban a „gazdasági bérgyilkosok” behatoló kése vajat talált. A rendszert váltó többi kis ország tudott gondoskodni alkotmányuk segítségével gazdasági érdekeik védelméről, csak a magyarok nem. Mi nem csak minden stratégiai ágazatunkat adtuk át a külföldieknek, de sok esetben már 25 százalékos tulajdonlás mögé is odaadtuk a teljes vállalatirányítási jogot, vagy elképesztő módon nyolc százalékos profitot garantáltunk a villamosenergia-, illetve a gázszolgáltatók privatizációjánál, a magyar fogyasztók kárára a szent szabad verseny előtt tisztelegve.

Néhány független közgazdásznak köszönhetően ma már pontosan látható, hogy a külföldi multinacionális tőke a hazai elittel összejátszva miként fosztotta meg a magyar társadalmat közösségi vagyonától, és miként tett sokakat földönfutóvá saját hazájukban. A pártállami diktatúra politikai rendszerének összeomlása együtt járt az ország gazdaságának csődközeli állapotba jutásával. Ráadásul ebben a nehéz helyzetben még nyakunkon volt 22 milliárd dollárnyi megörökölt államadósság is a maga megfizethetetlen kamatterheivel.

Ennek az adósságnak a fedezetéül szolgálhatott volna a nemzeti vagyon, ha a jó gazda gondosságával gazdálkodtak volna vele a kormányaink. Becslések szerint a 2000 milliárdos, eladásra szánt vállalkozói nemzeti vagyonra a rendszerváltozás idején csupán 100-150 milliárd forintnyi hazai forrás állt rendelkezésre a magyar gazdaság szereplőinél. Akik tehát a '90-es évek elején a privatizációs folyamat felgyorsítását erőltették, azok lényegében a hazai termelőkapacitás és ezek piacainak külföldi tulajdonba juttatását szorgalmazták.

Az Antall-kormány a hazai vásárlóerő megnövelése céljából dolgozta ki a kárpótlási jegy-, az Egzisztencia-hitel, az MRP-s privatizációs konstrukciókat, ám az állami korrupció elburjánzása miatt a gyakorlatban éppen ezek a lehetőségek teremtették meg leginkább a pártállami diktatúra kedvezményezettjei számára a kapcsolati tőke gyümölcsöztetését, a kommunista gyökerű új milliárdos elit kialakulását. Ez az a pártállami gyökerekkel rendelkező milliárdos elit, amely megteremtette azt a bizonyos Katona Béla által emlegetett hidat a politikai hatalom és az üzleti alvilág között.

*

A Nyugatnak eszébe se jutott a rendszerváltásunk hajnalán, hogy erkölcsi alapon kezelje Magyarországot, hogy sokat szenvedett népe életének jobbra fordításához nyújtsanak segítséget. Meg sem fordult a fejekben ott a Világbanknál és a bank mögött álló USA-ban, hogy elengedjék azt a hitelkövetelést, amit egy diktatúra kormánya vett fel tőlük a magyar nép megkérdezése nélkül. A hitelnyújtás a „behatolás” egyik eszköze volt a szovjetek által megszállt blokkba. Hogy azután megismerjük „felemelkedésünk” általuk javallott receptjét, melynek kulcsszavai a liberalizáció, a deregularizáció és privatizáció voltak. Majd ész nélkül igyekeztünk növelni az exportot, ennek érdekében például Bokros ész nélkül értékelte le valutánkat, aminek következtében folyamatosan csökkent a reálbérünk, ugyanakkor csökkenteni kellett a költségvetési kiadásainkat (ami ami miatt jóval kevesebb jutott a szociális védőhálóra, egészségügyre, oktatásra és egyéb olyan fontos dolgokra, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy a piacgazdaságra való áttérést az emberek tömegeinek életminőségének megőrzésével tudjuk megvalósítani.

A magyar politikai baloldal tragédiája, hogy miután a rendszerváltozás előtt készségesen eladósították az országot, azzal együtt, hogy ráadásul éppen az IMF rabigája alá is bevittek minket, a rendszerváltás után, amikor politikai hatalomra tettek szert készségesen kiszolgálták a nyugati pénzügyi hatalmakat. Éppen annyiszor árulták el a magyar népet, ahányszor erre lehetőségük adódott. Az elmúlt huszonöt esztendő tehát akár a politikai baloldal árulásainak történetével is leírható.

*

Európában pedig azt látjuk, hogy például a brüsszeli döntéshozók politikáján is sokkal inkább érvényesül az amerikai befolyás, mint a nemzetállamok felől érkező népek akarata.

A világpolitikát formáló Brzezinski, Carter elnök egykori biztonsági tanácsadója a magyar köztévének 2000 tájékán adott nyilatkozatában nem is titkolta az USA eredeti célját, ami nyersen és őszintén az volt, hogy „ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelenthet Amerikának”.

Ha pedig Magyarország és kormánya éppen az olyan megoldások árán válik Európa népei számára rokonszenvessé, mint amilyen a lakosságot adósrabszolgává süllyesztő bankok megregulázása, vagy az extraprofitot országból kiszivattyúzó multinacionális cégek megadóztatása, vagy a közszolgáltató cégek visszaállamosítása, akkor érthető, hogy ezt a politikát eredményesen megvalósító kormányt a nemzetközi tőke érdekeit képviselő pénzügyi kör, amely ott áll szorosan Obama mögött is, el akarja takarítani az útból.  Úgy tűnik, Obamáék a budapesti nagykövetségüket is fel akarják használni a célra. Ha már Sorosék emberei csúfos kudarcot vallottak a választásokon.

Irak után most a szomszédos Ukrajna példáján is jól látjuk, hogy az USA geostratégiai érdekei mindent felülírnak, amit a nemzetközi jogról, önrendelkezési jogról, emberi jogról, civilizációról az iskolában tanultunk. Magyarország gyakorlatilag a rendszerváltozás óta az államadósság csapdájában vergődik.  Az utóbbi években csak az államadósságunk finanszírozására évi 1100-1200 milliárd forintot költöttünk, úgy hogy alig van lehetőségünk a csökkentésére, csak nyögjük az iszonyatos kamatokat, miközben a lejáró tartozásokat újabbakra cserélgetjük. Annyit tízezernyi velejéig korrupt politikus, gátlástalan kormányzati tisztségviselő se volt képes elsíbolni a közös kasszából az elmúlt 25 esztendő alatt, pedig volt itt lemutyizott privatizációból is ezernyi, mint amennyit legálisan, vagyis törvényesen címén szivattyúznak ki évente ebből az országból. Mindazonáltal nem emlékszem olyanra, hogy amerikai céget érintő, a korrupció gyanújával is erősen belengett privatizációs mutyi miatt bárkit is a beutazók tiltólistájára raktak volna.

Amikor például a világbankos háttérrel is rendelkező Bokros Lajos magyar pénzügyminiszterként úgy adta el az amerikai General Electricnek a korábban általa igazgatott Budapest Bankot, hogy előbb az állam belerakott 12 milliárd forintot (alárendelt kölcsöntőkének hívták a stafírungot) , majd vételárként kért éppen 12 milliárd forintot. Később az új tulajdonos visszaadta BB leánybankját (Polgári Bank), amiért visszakapott 1,1 milliárdot, majd a szerződésbe iktatott állami garancia apropóján pedig plusz éppen a vételárból még hiányzó 11 milliárdot, nos, akkor nem akadt ki a korrupciós barométer az amerikai nagykövetségen. Az rendben volt az erkölcsi értékrendjük szerint, hogy a magyarok a bank eladása előtt még 12 milliárdot be is tolnak egy bankba, amelynek az ingatlanvagyona is több milliárdot ért, csak vigye már a kedves vevő nulla forintért. És ebben az ügyben nem merült fel semmilyen bűncselekmény gyanúja, ez nem zavarta amerikai barátainkat.

A rendszerváltozásból, az eredeti tőkefelhalmozás lehetőségéből kimarad emberek, akiknek az elmúlt években államosították a magánnyugdíj-pénztári megtakarítását, akiknek sikeresen „felülvizsgálták” a rokkant nyugdíj járandóságának megalapozottságát, vagy éppen közmunkásként a minimálbért sem elérő összegért bocsátják áruba munkaerejüket, jogosan érezhetik úgy, hogy hiba volt „önként és dalolva” vállukra venni a rendszerváltozás minden nyűgét, kár volt a nyolcvanas évek végének életszínvonalát a jobb és demokratikusabb jövő érdekében kockáztatni.

Ők azok, akik nem csalják el az áfát, hanem ők megfizetik a kenyér és a tej után is. Ők azok, akiket nem lehet megfenyegetni amerikai bankszámlák zárolásával, se az USA területére való beutazás megtiltásával, mert a 25 évvel ezelőtt visszanyert szabadságukat csak a szívükben tudják megélni. Ők azok, akik jobban szégyellik ezt a világra szóló korrupciós botrányt, mint a hírbe hozottak, vagy a Kossuth téri politikai elit. Ők azok, akik most tényleg nagyon dühösek…