Tisztességtelenség és felelőtlenség határán

 A héten tucatnyi úgynevezett „deviza-pert” tárgyalnak. Nem kell jóstehetség, hogy tudjuk: a bankok jogi képviselői bármivel is próbálkozzanak, sorra fogják elbukni a pereket, hiszen mintha a bizonyítási, érvelési pozíciót számukra teljesen ellehetetlenítenék. Persze a médiavisszhang azt sugallja, hogy most „meglakol az összes gonosz bank” és kimondják rájuk a végzetes ítéletet, miszerint tisztességtelen általános szerződési feltételeket alkalmaztak; és gyakorlatilag a remény sem csillan fel, hogy majd másod-, vagy harmadfokon ott lesz az igazság. S hogy lássuk a sarkítást is a történetben, az egyik devizaper lezárultával elhangzott az egyik rádióban, hogy kimondták az ÁSZF-ek tisztességtelenségét, mivel azok kidolgozásában a fogyasztó nem vett részt! Szerintük mégis mit jelent az ÁSZF? A blankettáknak pont az a lényege, hogy előre kidolgozza valamely szerződő fél!

A tisztességtelenség megvilágításához olyasmit emelnék ide, amire a magyar Ptk. kidolgozói valószínűleg nem támaszkodtak, ám érdemes észrevenni az árnyalatok közötti hasonlóságot. Az angolszász jogrendszerben az „unconsionability” kifejezés, tehát a „súlyos méltánytalanság elve” él, amely kifejezést először 1751-ben, az Earl of Chasterfield v. Jannsen ügyben használtak (1).

Ekkor ezt a fajta ügyletet a bíróság a következőképpen határozta meg: „egyetlen józan eszénél lévő és nem tévhitben élő ember sem kötne meg egyrészről, és egyetlen becsületes és tisztességes ember sem fogadna el a másik részről, amelyik tehát méltánytalan ügylet.” (2).