Megszülető keresztény umma

Létezik-e globális kereszténység? A nigériai, illetve legutóbb az iraki események nyugati kommentárjait tekintve úgy tűnik, egyre inkább. És ha a szólamoknak hinni lehet, a globális kereszténység ellen globális háború zajlik.

A francia iskolák kereszt-viselési tilalma, a katolikus papok elleni – sokszor valóban koncepciós – pedofilperek, a Boko Haram lányrablása vagy az Iszlám Állam (IÁ) moszuli ámokfutása pedig mind-mind ugyanazon harc különböző frontjai. Legalábbis ez tűnik ki nyugati keresztény kommentárokból. A globális „keresztényüldözés” víziója már-már egy globális „keresztény nemzet” ad absurdum „keresztény umma” képzetét vetíti ki, melyben testvérré válik ortodox és nyugati keresztény, nesztoriánus és monofizita, afrikai pönkösdi karizmatikus és a skandináv protestáns. A képzelt ellenség pedig nem más, mint a liberalizmus, ateizmus, iszlamizmus ezerfejű Antikrisztusa. A globális keresztes hadjárat így szükségszerűen populista vagdalkozássá válik, mely egyetlen centivel sem visz közelebb a tényleges problémák megoldásához. Aki sokat markol, keveset fog. A nigériai iskolás lányok nem szabadulnak ki, az iraki keresztények sem térhetnek vissza otthonaikba, a hitét egyre inkább elvesztő Nyugat pedig nem kerül közelebb Jézus Krisztushoz.

Korántsem egynemű világ

Komoly ferdítés az Afrikában, valamint Közel-Keleten zajló eseményeket egyfajta globális keresztény-ellenes háború egyik frontjaként kezelni. Amikor ugyanis az erdő lángol, akkor nemcsak a búbos bankának, hanem az összes többi madárfajtának is rossz. Az iraki ősi muszlim-ezoterikus szekta, a jazídi közösség elűzése is mutatja, hogy a beteg elméjű terroristák fanatizmusa nemcsak a keresztényeket, hanem az összes vallási kisebbséget, mi több a többségi szunnita muszlimokat is sújtja. Csak éppen utóbbiak hangja – a keresztényekével ellentétben – nem száll túl messzire. Nyugatról szemlélve ugyanis az iszlám világ sokszor egy nagy monolit masszának hat, melyben csupán a keresztények jelentenek apró fényfoltot. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője: a keresztény világhoz hasonlóan a Közel-Kelet, pláne az iszlám valójában egyedi, helyi kultúrák gazdag mozaikja. Az iszlám lokális formái nem uniformok, hanem kultúrák, szokások és kölcsönhatások évszázados rétegződésének sajátos, sokszor nagyon is egyedi változatai, melyek a totalitárius eszméket hirdető radikálisok ámokfutása nyomán szép lassan semmivé lesznek.
 
Hagyományok és beidegződések

A „globális kereszténység” átpolitizált vízióját annak jeleként is lehet értelmezni, hogy a nyugati konzervatívoknak vagy újjászületett keresztényeknek nemhogy a globális problémák, de saját társadalmaik betegségeinek kezelésére sincs kézzelfogható akciótervük. A gyógyító imát nem tervezés és tett, hanem üres szólamok követik. A globális keresztényüldözés rémképe, a globális áldozat szerepének önkéntes felvállalása pedig nem több, mint puszta mentség a nagyon is lokális színtéren elszenvedett kudarcokra. A nyugat keresztény politikusai és prédikátorai már-már rajongással tekintenek a keleti keresztényekre. Azok tradicionális értékeire, mint a családcentrikusság, a mély hit, a szentségek tisztelete olyan ősi keresztény értékeknek tekintenek, melyek Nyugaton a vallás inflálódásával –vagy talán éppen annak következményeként- mára kivesztek. A valóság persze árnyaltabb. Noha a felekezetek sokasága miatt minden példa egyedi, az általános igazság az, hogy az afrikai és közel-keleti keresztény közösségek kulturálisan sokkalta közelebb állnak muszlim szomszédjaikhoz, semmint nyugati névrokonaikhoz. Például a fenti értékeket a hagyományos muszlim közösségek is osztják. Azok ugyanis nem közvetlenül a vallásból, hanem a tágan vett tradicionális, kollektivista kultúrából erednek. Hasonló módon a radikális iszlamisták megvetett jellemzői sem idegenek a keleti keresztények fanatikusaitól. Afrika és a Közel-Kelet – vallástól függetlenül – a kollektivizmus világa, ahol az „egy mindenkiért, mindenki egyért” jelszó vallástól függetlenül egészül ki a „szemet szemért-fogat fogért” gyilkos elvével. A közel-keleti, pláne afrikai keresztények – amikor épp erejükből telik – nem tartják oda a másik orcájukat is. A libanoni polgárháború idején a maronita keresztény milíciák legendás brutalitással mészárolták le a Szabra és Satillai menekülttáborban hátrahagyott nőket és gyermekeket.  A Közép Afrikai Köztársaságban keresztény milíciák a nigériai Boko Haramhoz hasonló eszközökkel léptek fel muszlim civilek ellen. De nem kell messzire menni: elég az ortodox szerbek által elkövetett sebrenicai mészárlásra gondolni, hogy lássuk: a gyilkos fanatizmus nem felekezet-függő.

Nem vallási hátterű erőszak

Irakban nem az iszlám, hanem frusztrált muszlimok egy csoportja áll szemben a keresztényekkel. Az IÁ ugyanis nem elsősorban helyiekből, hanem külföldről –nem kis részt Nyugatról- érkezett, zavaros ideológiát valló harcosokból áll. Ez pedig már önmagában is beszédes és veszélyes tény. Valószínűsíthető, hogy azon személyek, akik a nyugati jóléti társadalmakat hátrahagyva most „globális dzsihádot” folytatnak a Ninivei-fennsíkon, valójában mélyen frusztrált emberek. Olyan lelkileg beteg fiatalok és középkorúak, akik önnön identitásválságukat és az életük során felhalmozott dühöt most an block, a „hitetlenekre” és keresztényekre vetítik ki. Úgy is mondhatnánk – némi túlzással természetesen –, hogy a moszuli keresztények részben a nyugati társadalmak integrációs kudarcának árát fizetik most meg. A világ mértékadó muszlim vezetői közös nyilatkozatban ítélték el az IÁ brutalitását. De a szervezet vad keresztényellenessége még a radikális iszlamisták között is szokatlan. Érdemes megjegyezni, hogy még az al-Kaida első generációja sem volt ilyen mértékben frusztrált. Vezetőjük, Bin Laden miközben a „keresztesek” ellen prédikált, többször fogadott keresztény újságírókat. A Boko Haram ámokfutása sem magyarázható vallási okokkal, hiszen az cseppet sem drasztikusabb Fekete-Afrika törzsi és etnikai konfliktusainál. Elég itt arra gondolni, miként mészárolták le a keresztény hutuk a szintén keresztény tuszikat Ruandában.

Általános integrációs problémák

A politikai nyilatkozatokból az tűnik ki, hogy a Nyugat vezetőinek nincs konkrét terve –vagy ami még rosszabb, szándéka- arra, hogy Irak keresztényei megmaradhassanak ősi hazájukban.  Ahelyett, hogy helyben segítenének a probléma megoldásában, -értsd: totállis harcot hirdetne az IÁ ellen- egy látszólag egyszerűbb megoldást választanak: saját földjükre importálják a konfliktust. Svédország és legutóbb Franciaország –noha nem keresztényi, hanem liberális megfontolásból – már tágra is nyitotta kapuit a Közel-Kelet üldözött keresztényei előtt. A menekültek korlátok nélküli befogadása azonban kockázatos politika Európa részéről. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a tömegesen érkező keresztény bevándorlók integrálása cseppet sem zökkenő mentesebb a muszlimokénál. A kelet és nyugat keresztényei közti kulturális különbségek akkor válnak igazán húsbavágóvá, amikor a romantikus felhő tovaszáll, és a tömegek berendezkednek új lakhelyükön. Párizs, többségben afrikai keresztények által lakott külvárosában Saint Denisben a munkanélküli fiatalok ugyanúgy gyújtogatnak autókat, mint muszlim társaik. 2011-ben a londoni zavargások idején szintén afrikai keresztény fiatalok vitték a prímet. Németországban a libanoni és a szíriai keresztény drogmaffia ugyanolyan gondot okoz a hatóságoknak, mint a török és kurd bűnszervezetek. A svéd Södertaljéből pedig – mely napjainkra a második legnagyobb asszír városává vált – azóta menekülnek a svédek, mióta az számukra élhetetlenné vált az iraki keresztények 2006 óta tartó beáramlása nyomán. 

Távoli háborúk követei

A dolognak hosszabb távú veszélyei is vannak: ahogy a muszlim bevándorlók Európa utcáira importálták a palesztin-izraeli konfliktust, úgy a keresztények is a háború szelét hozhatják magukkal. Az iszlám világ forrongásai elől Nyugatra menekült keresztények érthető módon ellenérzésekkel viseltetnek az iszlamisták irányába. Míg azonban az idősebbek emlékeiben még élnek a boldog békeidők és őrzik tradicionális hitüket, addig a fiatalabbaknál már minden esély meglesz arra, hogy identitásukat új, intoleráns keretek közt építsék újra.  A szülői házból hozott iszlamista-ellenesség hamar muszlimellenességgé alakulhat, mely tovább szítja a már így is robbanással fenyegető társadalmi feszültségeket. És nem utolsó sorban a muszlim országokkal való politikai és gazdasági kapcsolatoknak sem használ.

Új seprő mindig jól seper. A Mohamed prófétát perverz erőszaktevőnek beállító 2012-es amerikai játékfilmet, mely nyomán számos nyugati érdekeltség borult lángba az iszlám világban, nem nyugati keresztény, hanem egy emigráns egyiptomi kopt rendezte. A francia extrém jobboldali scéna egyik vezető alakja, Sergé Ayoub libanoni keresztény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. A muszlim-ellenes English Defense League ugyancsak szép számmal tud soraiban arab és afrikai keresztényeket. Az üzlet mindkét fél számára előnyös. Az egyik úgy érezheti, „Európaibb az európaiaknál”, a másik pedig leveti a rasszizmus bélyegét. Hogy a keresztény bevándorlók egy felesleges háború előőrse vagy egy újjászülető keresztény Európa védelmezői lesznek-e, egyelőre nem tudni. Egy azonban biztos: a globális kereszténység gondolata logikailag nem sokban különbözik a muszlim radikálisok ummájától. Ez azonban veszélyes út. Fanatikusok globális törzsi háborúja, sok-sok mártírral, és ami még rosszabb: még több polgári áldozattal.

*

(A cikk eredetileg a Magyar Demokrata hetilapban jelent meg, a cikket a szerző engedélyével közöljük)