A nemzetközi helyzet fokozódik

„Leshetik, amíg én még egyszer forradalmat csinálok mások számára…” (Talleyrand)

Augustus uralkodása alatt történt, hogy a germán chrescus törzs fejedelmének, Segimerusnak daliás fia, Arminius római zsoldba szegődött, római katonának állt. Ki is képezték, annak rendje és módja szerint, katonai rangot és római polgárjogot is nyert. Senki nem vette észre: a többi germánnal együtt gyűlöli az idegen hódítókat, akik rájuk akarták kényszeríteni a maguk hitét és szokásait. Aztán egy napon a gyanútlan és elővigyázatlan Quintilius Varust és három légióját csapdába csalta és a teutoburgi erdőben – a mai Osnabrück közelében – egy szálig lemészárolta. A császárt roppantul bántotta a dolog: „Azt mondják, annyira leverte ez az esemény [ti. Augustust], hogy hónapokon keresztül megnövesztette haját, szakállát, s miközben fejét az ajtófélfához verdeste, ilyeneket kiáltozott: »Quintilius Varus, add vissza legióimat!« A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült” − írja Suetonius A caesarok élete című munkájában.

Amennyiben az amerikai elnököknek is szokása az ajtófélfák lefejelése az árulás és a veszteségek feletti fájdalom kimutatására, úgy azok igen megviselt állapotban lehetnek a Fehér Házban. De úgy látszik, az eddigiek nem voltak elegendőek. A hírek szerint az USA fegyvereket akar szállítani a „mérsékelt” szíriai lázadók számára. Ne mélyedjünk most el abba, hogy az „Arab tavasz” munkacím alatt futó vallási-, rabló- és bandaháborúk kontextusában mit jelent a „mérsékelt” szó. Talán arra a lázadóra használják, aki nem robbant fel, lő agyon, feszít keresztre napi tíznél több embert és nem iszik embervért. Talán.

*

A hír nagyszerűen illeszkedik abba a történeti fejlődésbe, melynek során Obama – az amúgy  jelentéktelen liberális–etnikai csakazértisból – az USA legkártékonyabb elnökeinek egyikévé válik. Mindenképpen nagyszerű ötletnek tűnik kiképezni és felfegyverezni egy csomó ütődöttet és csirkefogót, hogy minél nagyobb szakértelemmel gyilkolhassanak majd amerikaiakat is. Annál is inkább, mert tudott, hogy Európa iszlamizálódó országaiból önkéntesek mennek a szíriai polgárháborúba, hogy ott tapasztalatokra tegyenek szert a vallási köntösbe öltöztetett erőszakban és a terroristák által kedvelt fegyverek kezelésében. Miután megfáradnak a szent rablógyilkolásban, akkor majd „hazamennek” kipihenni a fáradalmakat, hogy majd „otthon”, Európában is kipróbálhassák a nehezen megszerzett kompetenciákat – és vissza is engedik őket, hiszen „franciák”, „angolok” vagy „belgák” ők. Miután valaki kitalálta, hogy Aszad rezsimje gonosz, autokrata és nem demokratikus – bármit jelentsen is ez a szó a Közel-Keletre értelmezve –, azóta mindenki, aki ellene van, az automatikusan „barátnak” minősül. Ez a megdöbbentően primitív logika tette lehetővé, hogy nyugati segítséggel lábra kapjon az Aszad-rezsim „demokratikus ellenzéke”; fegyver- és drogcsempészek, vallási fanatikusok vagy csak egyszerű rablógyilkosok tetszőleges egyvelege.

A lázadókat – Szíriában és másutt is – számtalan vallási és egyéb ellentét állítja szembe egymással, ám egyvalamiben megegyeznek: kivétel nélkül gyűlölik Izraelt, az Izraelt támogató nyugati világot és azon belül kiemelten az USA-t. Szemükben, teljes természetességgel, Amerika szerepvállalása Irakban vagy bármelyik mohamedán országban a keresztesháborúk folytatása. Láthatóan nem tudják, hogy a nyugat – a kereszténység nevében – nem hogy háborúra, már a békére is képtelen. A nyugat gyűlölete nem zavarja őket abban, hogy a nyugat talpát nyalják, amíg szükség van a támogatásra. Utána azután kibontják a próféta zöld zászlaját és dzsihádot hirdetnek a hitetlenek ellen.

A fentihez hasonlóan megkapó egyszerűségű másik gondolat, hogy aki a „zsarnok” – mint pl. Aszad – ellen harcol, az demokráciát akar. Van egy rossz hírem e nézet hívei számára: a felkelők vezetőinek nem a zsarnoksággal van baja, hanem a zsarnok személyével; jelesül azzal, hogy nem ők azok. Ha ők gyakorolhatják a hatalmat, akkor semmi kifogásuk az önkényuralmi módszerek ellen. Természetesen ameddig pénzt és fegyvereket várnak a nyugattól, a lázadások korai, romantikus korszakában a demokrácia híveinek vallják magukat és a segítség megérkeztével talán még a markukba is röhögnek. A közel-keleti kereskedő népek szívesen és sokat hazudnak, akár l'art pour l'art is, magáért a hazudozás gyönyöréért. Aki járt és alkudozott már valamelyik közel-keleti bazárban, az pontosan tudja, hogy mire gondolok; és senki se higgye, hogy a vezetők különbek, mint a bazár kereskedői. Sőt. Szemrebbenés nélkül mondják azt, amiről azt hiszik, hogy a hülye nyugatiak hallani akarják, és lássuk be: nem bonyolult kitalálni, hogy mit akarnak hallani. A hatalom közelébe kerülő hadurak pontosan olyan korlátlan hatalomra vágynak, mint amit éppen megdönteni igyekeznek; és ha siker koronázza a vállalkozásukat, meg is szerzik ezt a hatalmat.

E meglepően primitív gondolatok alapján jött létre az ISIS, az Iraki és Szíriai Iszlám Állam nevű, megkapó társadalom-átalakítási elképzelésekkel rendelkező szervezet is. Ők is a gonosz Aszad jó ellenzéke közé tartoztak, akiknek a nyugat oly lelkesen drukkolt. Még Budapesten is tüntetett a rezsim ellen és az ellenzéke mellett az Amnesty International; bár tőlük már semmiféle hülyeségen nem döbben meg az ember. Abu Bakr al-Baghdadi, a fent említett ISIS vezetője nem is csinál titkot abból, hogy pályázik a kalifa címére a frissen gründolt „államban”.

*

Újabb és aggasztó amerikai szokás, hogy az általuk „gonosznak” és diktatórikusnak nevezettek mögött Putyin árnyékát lássák felsejleni. A média hangneme kínosan kezd emlékeztetni a régi szép hidegháborús időkre, amikor minden rossz mögött vagy az imperialista ügynökök, vagy pedig a KGB állt; attól függően, hogy hol hallottunk az eseményekről. Az az érzése támad az embernek, elnézve a világ irányítóinak szellemi színvonalát, hogy visszavágynak a hidegháború kényelmesen áttekinthető korába, amikor számukra is felfoghatónak tűnő tényezők irányították a világot.  

Láthatóan és közhelyszerűen a 21. század a média kora és így értelemszerűen a háborúk is médiaeseménnyé degradálódtak, ezzel pedig megkezdődött a háborúk fazonírozásának kora. A mediatizált háború pontosan olyan véres és ocsmány, mint a „hagyományos”, azonban a látvány legalább meg van komponálva, méghozzá a hollywoodi álomgyár konfekció-szabványai szerint, hogy a képernyők előtt nyálcsorgató kíváncsisággal ülők is megértsék. Romos épületek kellenek, az utcákon kiégett autók, üvöltő gyászolók és mindenekelőtt minél több vér és halott, ahhoz, hogy este főműsoridőben jól ki lehessen tölteni a műsoridőt két reklám között. Kell még néhány kellően lebutított számítógépes grafika, amelyek „bizonyítják”, hogy a gonoszok követtek el mindenféle rondaságot.

A lázadóknak figyelemre van szükségük, ha pénzt és fegyvereket akarnak szerezni, a média logikája szerint azonban ezt a figyelmet ki kell vívni. Nem könnyű dolog ez. Egy egyszerű, mindennapos vérfürdő már nem képes felcsigázni az érdeklődést. Valami különleges kell. Szíriában és másutt is, valami különlegesen gonosz tettre van szükség, olyanra amilyen még nem volt, valami új. Persze a képernyőket bámulók szellemi szintjét figyelembe véve, nem kell ennek olyan nagyon újnak lenni – a célközönség garantáltan rövid emlékezetű és fejében annyira összemosódnak a sohasem hallott nevű országok utcáin heverő halottak, előregyártott ENSZ-nyilatkozatok és a guárgumiból készült szafaládé reklámja, hogy egyik háborúról a másikra mindig elfelejtik az előzőt, illetve összekeverik azokat.

Így került azután elő Szíriában – Irak mintájára – a tömegpusztító fegyverek ügye, a szaringáz. Tény, hogy Szíriában valaki szarin gázt vetett be és sok civil halálos áldozata lett a támadásnak. Hogy ki volt a tettes, az máig tisztázatlan, ugyanis egyik harcoló felet sem lehet kizárni, és erkölcsi állapotuk miatt bármelyikük meg is tehette, ha szükségesnek látta. A tévében bemutatott grafikákon persze oda lehet írni, hogy a gázt az aszadisták vetették be. Miért? Mert oda rajzolták, és ez bőven elég, a szemüknek csak hisznek? A Németországban felfedezett szarin előállítása nem bonyolult, csak legyen gázálarc. Arra nézve is kerültek elő bizonyítékok, hogy a felkelők birtokában is volt a gáznak. Azonban, amekkora felfordulást okozott, olyan gyorsan el is múlt a nagy felzúdulás, a médiaesemények törvényszerűségei szerint: eltelik pár nap és hol van már a tavalyi szaringáz? Most már Ukrajnáról hallgatja a világ szeme a rádiót – hogy Rejtőt idézzük.

Miközben a világ a „ki tud nagyobbat és gyorsabban hazudni a lelőtt utasszállító ügyében” című tragikomédiával szórakozik; Izrael – példás helyzetfelismeréssel – rendre szoktatja a palesztinokat. A világ pedig rosszabb állapotban van, mint az elmúlt 10-15 évben bármikor. A nemzetközi helyzet fokozódik.