Kell nekik egy apu − Kádár és mi II.

Én nem azt mondom, kedvesem, hogy amíg az apjuk vigyázott ezekre az átkozottakra, jobb volt nekik, dehogy. Tudod jól, hogy eszem ágában sincs védeni egy ilyen erőszakos embert. Csak hát…

Csak hát mégis az van, hogy amióta elment, nincs, aki ezekre figyeljen. Csavarognak mindenfelé, nincs egy perc nyugtuk sem. Ne félj, ki is használják rendesen, hogy már nem kell elszámolniuk minden percükkel az öregnek! A nevelőik meg? Azok aztán nem lesznek képesek soha megfegyelmezni őket, én mondom. Nem is csoda, hogy sodródnak egyiktől a másikig – hát ha egyszer egyik sincs tisztában vele, miként kell bánni egy kamasszal?

Nem azt mondom, nem kell minden percben fegyelmezni őket. Talán túlzás is volt, amit az apjuk csinált. De időnként tényleg szükség volt rá, hogy elcsattanjon egy-két pofon. Atyai nyakleves, na. Persze, most jönnek ezzel, hogy a gyereket nem szabad bántani, meg hogy nekik is vannak jogaik. Édes istenem, hát ha egyszer másra nem hallgatnak! Esküszöm, ezek pofonért koldultak, tudták maguk is, hogy időnként erre van szükségük. Máskülönben teljesen elszemtelenedtek, visszafeleseltek, lógtak egész nap.

Jó, hát már nem voltak olyan fiatalok, az igaz. De ez nem változtat azon: fogalmuk sem volt róla, mi a jó számukra, merre érdemes elindulniuk! Ilyenkor terelni kell őket. Kell nekik egy kéz, amelyik helyes irányt mutat. És nem az apjuk erre a legalkalmasabb?

Persze, most századszorra is elismétled, hogy nem az igazi apjukról van szó, hogy az öreg csak megsajnálta ezt az asszonyt és elvette őt, hogy segítsen nevelgetni a kis taknyosokat. De hát mások is erre biztatták, könyörgöm! Mi lett volna ezekből az átkozottakból nélküle? Hol tartanának ma?

Igen, az apjuk sem volt ott velük mindenhol. De hogy ki is használták ezt! Egy percre nem figyelt oda, már valami hülyeségen ügyködtek. Csak azért is, hogy az öreggel szemben lázadozzanak! Tudták ők is, hogy mindig ott van velük az apjuk, csak időnként itt nincs, és akkor lehet máris önállóskodni. Meg persze edzésen sem volt ott velük, s a különórákon sem. Rendben, az igaz, hogy a magántanár más volt, mint az atyjuk. Utóbbi szigorú, de igazságos, előbbi már kevésbé… De ha az öreg tudott volna arról, miként akarják ezek megnevelni a kölykeit, hát biztos nem hagyja annyiban! Tudta, hogy erős kéz kell, de azt is, hogy nem szabad túlzásba vinni a nevelést.

De akkor volt tető a fejük felett. Az ő kenyerét ették. Persze, este nyolc után nem kóricálhattak az utcákon. Nem mehettek oda, ahova éppen kedvük szottyant. De miért is lett volna jó, ha megtehetik? Sosem voltak tisztában azzal, merre érdemes indulniuk, hol találhatják meg valóban a számításukat.

Ez az ember volt nekik az istenük. Komolyan, tisztelték is. Mit tanultak volna abból, ha szabadjára engedi őket? Megmondom én neked: hogy Isten nem szereti őket. Jobb lett volna így? Jobb ma nekik?

Kihasználják rendesen, hogy már nincs, aki figyeljen rájuk. De meddig tarthat ez így? Nagykamaszok még vagy már látszólag felnőttek, nem mindegy is? Belül ugyanolyan gyermekek maradtak. Rohangálnak fel-alá, helytelen döntéseket hoznak, rossz társaságba keverednek. Pedig már a legelején lehet tudni mindig, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Aztán majd csak lesz egy főnökük, aki úgysem fogja hagyni, hogy munka közben lébecoljanak. De megmaradnak mégis mellette, ne félj, mert tudják majd, hogy az életben szükség van állandó pontokra. Mert majd ők jobban tudják, hogyan kell elvégezni a feladatot, nem? Hogy mitől mennek rendben a dolgok? Ne félj, tudni fogják ők is, hogy van alkalmasabb ember erre.

Nem kell mindig mindent kritizálni. Nem kell folyton önállóskodni. Nem kell úgy tenni, mintha mindig mindent jobban tudnának.

Majd megérted te is.

*

A szerző a VS.hu munkatársa. Fotó: Fortepan.