Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Egyszer és mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval, hogy ami civil, az jó, ami pedig pártpolitika, az rossz.
„Mégpedig azt, hogy a sajtószabadságért vagy bármely más valóban nemes és támogatandó célért úgy lehet legeredményesebben küzdeni, ha ezt a kormányt – amely mindent maga alá gyűr – valakik leváltják. Kormányt váltani pedig demokráciában úgy lehet, hogy valaki megnyeri a választást, aki nem a kormánypárt (és remélhetőleg nem a Jobbik). Lehet úgy érvelni, hogy Magyarország ma már ilyen szempontból nem demokrácia, de akkor érdemes levonni azt a következtetést is, hogy forradalomra van szükség. Ilyet én azért nem állítanék: a magyarországi autoriter rendszernek éppen az a sajátja, hogy nem alkalmaz nyílt elnyomást. Azaz bármennyire is nehéz, elméletben nem lehetetlen legalábbis azt elérni, hogy az emberek érezzék: Magyarország nemhogy nem teljesít jobban, de négymillióan élnek a létminimum alatt, és a szám egyre növekszik. Hogy ez a kormányzás minden korábbinál korruptabb és agresszívebb. Hogy mindenki fenyegetve van. És hogy ez tarthatatlan.
A tüntetést szervező civilek és ellenzékiek egyaránt ezt gondolják. Ebből még nem következik, hogy össze kell a korábbi elittel olvadni (ahogy a Milla tette), pártot sem kell alakítani (mondjuk a Védegyletből kinőtt LMP mintájára), de még csak fel sem kell engedni politikusokat a színpadra. Viszont észre kell venni: attól még, hogy egy politikai akció tisztán „civil”, nem lesz sem hatásosabb, sem jobb, sem kevésbé kínos. Sőt, a politikai céllal létrejött, politikai hatást elérni kívánó civilek teljesen természetesen alakulnak párttá, kötnek szövetséget a korábbi establishment tagjaival vagy más, újonnan létrejött pártokkal.”