„Ez egy szabad ország, mindenki annak drukkol, akinek akar. Én speciel manapság az oroszoknak szurkolok – még akkor is, ha ezzel seregnyi hazai (úgymond) demokrata haragját váltom ki. Úgy gondolom ugyanis, hogy Vlagyimir Putyinnak a legalapvetőbb erkölcsi kötelessége kiállni a saját vérei mellett.
Annak ellenére is, hogy a világ (úgymond) demokratikus kormányainak ez csöppet sem tetszik. Nota bene: az egyenlőségen alapuló államberendezkedés amúgy épp oly megfoghatatlan humbug, mint a romatelepek fölzárkóztatása. Az előbbi alatt gondoljunk például a politikai és gazdasági érdekek hányingerkeltő-bicskanyitogató, más nemzetek érdekeire és értékeire magasról tevő, összekacsintó összefonódására – míg az utóbbinál magukra az érintettekre. Ők (elvileg) mind ki akarnak törni – ám a bárki által szabadon szemlélhető gyakorlat mégis vaskosan rácáfol erre az állításra. (...)
Nem lehet elégszer leírni: Ukrajna rablásból élő politikai elitje a fő felelős azért, hogy az államuk szétesett. Felesleges a gonosz és mohó oroszokat, netán a lózungos-mézesmadzagos Nyugatot hibáztatni. A szomszédunk elitjét húszegynéhány esztendőn át nem érdekelte semmi más, mint a közjavak dézsmálása, a mértéktelen habzsolás és dőzsölés. S most, hogy a történelem rájuk rúgta az ajtót, még ők kiabálnak, s követelnek világméretű összefogást – leginkább azért, hogy tovább folytathassák a kullancslétet.”