Biszku, a mór

„Lehet-e más, mint szimbolikus bármilyen ítélet ma, 2014-ben a Biszku-félék fölött? Ki sajnálta meg a 25 éves Tóth Ilonkát? A 18 éves Mansfeld Pétert? És derékba tört életükért mind a többieket? Van itt szimbólum más is. A lényegről kellene beszélni. Arról, hogy a rettegett belügyminiszter éppen 1957. március 1. és 1961. szeptember 13. között volt hivatalban. A legutolsó kivégzés 1961. augusztus 26-án történt, Nickelsburg László műszerésznek, a Baross téri csoport vezetőjének vették el az életét. Kivégzése után alig több mint két héttel Biszku már nem volt belügyminiszter. A mór megtette kötelességét. Erről a megtorlás idejére eső, Biszkura szabott, testhezálló feladatról kellene cikkezni, nem arról, hogy az öregembernek a bírósági tárgyaláson zsámolyra kellett tennie a lábát. Volt másik zsámoly is. A felakasztandók lába alatt. Ez is megér egy emlékfutamot. (...)

Amikor Képíró Sándort, akire nem lehetett rábizonyítani, hogy csendőr századosként az újvidéki razziában való részvételekor gyilkosságot követett volna el, első fokon fölmentették, a Simon Wiesenthal Központ Utolsó esély elnevezésű nácivadász programjának működtetői mély csalódottságukat fejezték ki. Képíró ürügyén siettek megbélyegezni a magyar államot, gyalázni országunkat, kijelentették, az ítélet »legalább részben a magyarországi politikai légkörnek és a holokauszt helyi elkövetőinek elítélésére irányuló akarathiányának tulajdonítható«. Pedig azt a másik öregembert nem ketten támogatták, hanem hordágyon, infúzióra kötve tolták be a tárgyalóterembe, s a Dávid-csillagot viselő ifjú vehemensek hangoskodása miatt még a bíró is szót emelt. Képíró meg is halt nem sokkal az ítélethirdetés után. Ügyének tárgyalásán valaki bekiabált: »Biszku Bélát miért nem hoztátok ide?« A mai zokogók közül akkor senki egy könnycseppet sem törölt ki a szeme sarkából, nem kiáltott szimbolikus ítéletért, nem látott sehol sem aggastyánt. Képíró nem volt öregember, ő átkozott náci volt.