Mit jelent pontosan az, hogy tradicionalista?

A Katolikus Egyház egész történelmében példátlan az, hogy ma vannak katolikusok, kik magukat „tradicionalistáknak” nevezik. Még a leginkább hasonlatos történelmi helyzet, az ariánus veszély közepette sem tradicionalisták és nem-tradicionalisták közt volt megosztott az Egyház, hanem azok között, kik elfogadták Ariusz eretnekségét - és akik nem.

De mit is jelent pontosan az, hogy valaki tradicionalista, avagy hagyományhű? Vessünk egy pillantást ama időkre, mikor a dolgok pontosan közvetítették e szó jelentését, mintsem hogy formális definíciókra szorítkozzunk:

- Hajdan nem volt népnyelveken bemutatott Szentmise. Egyetlen egyetemes liturgikus nyelve volt az időtlen Egyháznak az ősrégi római rítusban, mely csaknem észrevétlen szervesen fejlődött az 5. század óta, valamint a tiszteletreméltó ősi keleti rítusok, melyek nagyrészt túlélték a pusztító liturgikus vandalizmust, mely feldúlta az Egyház fő rítusát.

- Hajdan nem voltak lutheránus stílusú, asztalszerű népoltárok templomainkban, hanem csakis Isten felé irányuló magas oltárok, melyek puszta kinézetükkel felébresztették áhítatunkat és hódolatunkat.

- Hajdan nem voltak laikus leckeolvasók, laikus „eucharisztikus szolgák” vagy éppen nők a szentélyben, hanem csak papok, pap-jelölt diákónusok és férfi szolgálattevők, mely utóbbiak nemzedékről nemzedékre biztosították a papi hivatások utánpótlását, megtöltve a szemináriumokat.

- Hajdan nem volt profán zene a Szentmise alatt, hanem csak gregorián ének vagy polifónia, mely felemelte a lelket az isteni dolgokban való szemlélődésre – nem késztetett tapsikolásra vagy lábdobolásra, pláne nem merő unalomra.

- Hajdan nem voltak széles körben elterjedt liturgikus visszaélések. A legrosszabb, ami történhetett is, az volt, hogy voltak papok, akik ugyan másként ünnepelték a hagyományos Szentmisét, de a meglévő előírásbeli, szövegezési és zenei keretek közt – melyek kétségtelenül megvédték a Mise középponti misztériumát – bármilyen lehetséges profanizálástól és így biztosítva volt az Isten imádatának méltóságos magasztossága az emberi gyengeségekkel szemben.

- Hajdan nem volt „homoszexuális maffia” a szemináriumokban, a püspöki hivatalokban és magában a Vatikánban, ahogy szerte a világon fiúkat molesztáló klerikális pederaszta ragadozók sem, mivel az egyházi felsőbb tekintélyforrások adták parancsba, hogy „a lelki hivatások és rendek elzárva kell legyenek azoktól, kikben gonosz hajlamok vannak a homoszexualitás vagy a pederasztia iránt...”

- Hajdan nem voltak ürességtől kongó szemináriumok, kolostorok, elhagyatott plébániák és bezárt katolikus iskolák. Voltak azonban nagy családokból származó hithű katolikusokkal teli szemináriumok, kolostorok, plébániák és iskolák.

- Hajdan nem volt „ökumenizmus”. Volt azonban ama meggyőződés, hogy a Katolikus Egyház az egyetlen igaz Egyház, melyen kívül senki sem üdvözülhet. A katolikusok követték az Egyház ama tanítását, hogy „nem engedélyezett a hívőknek bármily módon segédkezni vagy részt venni nem-katolikusok szertartásain”, és megértették, ha bennfoglaltan is, ami mellett XI. Piusz pápa kitartott: „Tiszteletreméltó Atyámfiai, világos hogy ez Apostoli Szentszék miért nem engedélyezte soha alattvalói számára hogy részt vegyenek nem-katolikusok összejövetelein. Mert a keresztények egysége csak oly módon előmozdítható, hogy előmozdítjuk Krisztus egy igaz Egyházába való visszatérését azoknak, kik elszakadtak tőle, mivel a múltban boldogtalan elhagyták őt. Vissza Krisztus egy és igaz és, úgy mondjuk, mindenki által látható Egyházába, mely meg fog maradni, Alkotója akaratának megfelelően, ki egyben Alapítója is.”

- Hajdan nem volt „párbeszéd”. Volt helyette a klérus és világi apologéták evangelizációja ama céllal, hogy megtérőket toborozzanak az igaz vallás számára. És voltak bizony megtérők, kik oly nagy számban léptek be az Egyházba, hogy olybá tűnt, maga az Egyesült Államok is katolikus nemzetté válik, ahogy 30 millió amerikai hallgatta Sheen püspököt minden vasárnap.

- Hajdan nem léptek ki tömegek a papság, az egyházi rendek és a világi hívők köreiből, mely Európában és az egész Nyugaton „csendes aposztáziához” vezetett. Helyette az volt, amit a II. Vatikáni Zsinat atyáinak egyike így írt le a Zsinat kezdetekor: „az Egyház, ellenállva a világot dögvészként elborító csapásoknak, egy dicsőséges korba lépett, ha számításba vesszük a papság és a hívek keresztény életét, a hit terjesztését és azt az üdvös befolyást, melyet az Egyház birtokol ma a világban.”

- Hajdan nem voltak „katolikus karizmatikusok”, „neokatekumenátus” és más hasonló „lelkiségi irányzatok”, melyek az imádás olyan új és különös módozatait kínálják, melyeket alapítóik eszeltek ki. Csak katolikusok voltak, kik ugyanolyan módon imádták Istent, ahogy a felmenőik tették évszázadok töretlen folyamán keresztül.

- Hajdan nem voltak tradicionalisták, mert nem volt szükség arra, hogy bármely katolikust e jelzővel illessenek. Minden katolikus elfogadta zsigereiben azt, amit pápák egész sora előírt alapvető hitvallásként: „Erősen hiszem és elfogadom az apostoli és egyházi hagyományokat, akárcsak az Egyház más parancsait és rendelkezéseit.”

Hajdan ez volt. Mikor volt ez a letűnt kor, melyről írok? Nem századokkal ezelőtt, nem is száz évvel ezelőtt, még csak nem is egy emberi élet éveivel ezelőtt, hanem mindössze ötven évvel ezelőtt, benne élve ma is több millió katolikus emlékezetében.

Akkor hát ki is a tradicionalista? Olyan katolikus – se több, se kevesebb – ki folytatta hite gyakorlását pontosan úgy, ahogy gyermekkorában tanulta, vagy olyan, aki ugyanezen mindenféle átalakításoktól mentes hitet megtanulta a szüleitől és továbbadja majd saját gyermekeinek (vagy – hazánkban jellemzően inkább – a tradícióba más módon betérők – a ford. megjegyzése). Más szavakkal, a tradicionalista olyan katolikus, aki úgy éli meg hitét, mintha a II. Vatikánum utáni időszak egyházi csapásai meg sem történtek volna – azaz, mintha a II. Vatikáni Zsinat nem lett volna. A megdöbbentő igazság pedig az, hogy az Egyház semmilyen doktrínája vagy fegyelmi előírása nem tiltja meg neki, hogy ily módon higgyen és imádja Istent, még akkor is, ha a katolikusok túlnyomó többsége nem így tesz.

Ama katolikusokat tehát, kik egyszerűen úgy folytatták a hitéletet, ahogy azt a katolikusok mindig is tették a Zsinat előtt, őket kezdték el tradicionalistáknak – hirtelen történelmi távlatba helyezve a kifejezést – hívni, így aztán az, hogy a tradíció fogalma most különbségtételt jelent e viszonylag kevés katolikus és az Egyház elsöprő többségének tagsága közt, tagadhatatlan jele egy olyan krízisnek, melyben az Egyháznak még korábban sosem volt része. Azok, kik ezt tagadják, magyarázattal tartoznak, hogy miért csak azon átalakult többség körében, kikre illik a neokatolikus megnevezés, kezdett a hit zuhanórepülésbe, ahogy sokan teljesen elpártoltak a  II. János Pál által késői éveiben siratott „csendes aposztáziába”, melynek előtte éveken keresztül „zsinati megújulásról” hallottunk. Ez valójában a hit és a fegyelem erőteljes összeomlását okozta.

Különösen meg kell magyarázniuk azt, hogy miért csak a „zsinatos katolikusok” körében tapasztaljuk, hogy

- a házasságok több mint negyede válással végződik, elvált és „újraházasodott” katolikusok millióival világszerte, kiknek folyamatos paráznaságát Kasper bíboros elfogadtatni óhajtja, a jelenleg regnáló pápa látszólagos támogatásával háta mögött;

- a születések, keresztelők, szentségi házasságok, megtérések és a Szentmisén való részvétel elképesztő számban csökken a Zsinat óta;

- széleskörben elvetik az Egyház tévedhetetlen tanítását hit és erkölcs alapvető dolgaiban;

- a papi hivatások terén lesújtó veszteség van; hogy a katolikus papság lélekszáma némileg miért alacsonyabb manapság annál is, mint 1970-ben volt; és hogy miért csökkent drasztikusan a vallásosak száma, annak ellenére, hogy a világ népessége megduplázódott azóta.

Azt is meg kell magyarázniuk, hogy miért csupán egy apró katolikus kisebbség között, kiket ma tradicionalistáknak hívnak, nem tapasztalható egyike sem az egyházi romlás említett jeleinek.

Az elmúlt napokban az egyházi krízis, mely immáron több mint egy fél évszázada tart, úgy tűnik, hogy olyan mélységeket ért el, honnan már nincs menekvés, hacsak nem történik csodálatos isteni közbeavatkozás. A világ hozsannákat zengedez az új pápának, ösztökélve őt, hogy levezényelje az Egyház összeomlásának – per impossibile – utolsó felvonását, melyről VI. Pál utolsó éveiben annyit lamentált, holott ő maga taposta ki rá az ösvényt. Mégis, a neokatolikus gépezet folytatja magabiztos útját keresztül azon a ponton is, honnan már nincs visszatérés, kimagyarázva a készülő katasztrófa minden evidenciáját, miközben egyébként patronálja a tradicionalistákat, mint egyfajta keményvonalas nosztalgikus műértőket, kiknek „érzékenysége” befogadható még akkor is, ha már nem számítanak az Egyház jövője szempontjából. De az igazság az az, hogy a tradicionalisták jelentik az Egyház jövőjét: és a leendő történelemkönyvekben mindez meg lesz írva.

Tehát, pontosan ki a tradicionalista? Ő az, aki minden katolikus valaha volt, és lesz újra, mikor a válság véget fog érni.

(Christopher A. Ferrera az Amerikai Katolikus Jogászok Egyesületének és a The Remnant tradicionalista katolikus lapnak az alapítója. A cikket fordította Szabó Csongor Péter.)