Nem cél, hanem a hatalom megtartásának eszköze lenne az a gejl nemzeti-keresztény romantika is, amit szoborba, nemzeti könyvtárba, barackfába foglalva szervíroznak nektek, kedves barátaim. Csodálkoztok, néha még örültök is, hogy alkalmat adnak az óvatos egyet nem értésre. De megeszitek végül jó étvággyal a rendszer termését. És odafenn ebből már csak az látszik, hogy ez kell nektek, ennyi az igényetek, akkora lószart nem tudnak tálalni, amitől hozzájuk vágnátok az étkészletet. Nem finom, de legalább meleg. Odabenn az akolban mindig meleg van.
És kibírjátok a szagot az akolmelegért cserébe. A hazugságért, hogy fideszesnek lenni, az önmagában érték, amitől jobbak és többek vagytok, amitől jogotok van megvetni mindenkit, aki nem az. Ennek a rezsimnek a legfájdalmasabb tulajdonsága, hogy néhány millió rossz ízlésű drukker kedvéért lemond a magyarok többségéről. Velük nem működik együtt. Rájuk zárja a selejt világát, alternatívákat nem ismer el sem kultúrában, sem hitben, életvitelben, iskolában, történelemértelmezésben. Azt sem bánja, ha elmennek vagy passzivitásba zárkóznak, és ezzel olyan öncsonkítást követ el, mint az iszlám világ, amikor megfosztja magát a nők tehetségétől. Csak egy maradhat – egy világnézet, egy versláb, egy színházi irányzat, egy tankönyv, egy lófasz minden seggbe. Ez a logikus végkifejlete az antiliberális pályának. Hiszen elviselni a különbözőséget, nem megtaposni kilencvenkilenc virágot, az már tolerancia lenne, és az a nyugati buziknak való.
Néhány millió nevében ki lehet jelenteni az ország kétharmadáról, hogy nincs rájuk szükség. Ha csak az magyar, aki velük szavaz, akkor nagyon kevesen maradnak a magyarok. Utoljára Trianonban veszített ennyi lelket a magyar állam. Gratulálok, nemzetegyesítők.