A Fidesz négyéves országlása: történelmi távlatban

„Orbán és Simicska uralma, illetve hatalma között nincs éles választóvonal. Az előbbi miniszterelnökként már első ciklusa idején is fölhasználta személyes vagyona gyarapítására az államhatalmat: a néptől elnyert kormányzati mandátumot. Akkor a tokaji szőlő- és borvállalkozás volt a jelképes (ám korántsem egyetlen) megjelenítője ennek, ma a felcsúti disneyland (lásd minderről Ferenczy Krisztina új könyvét, a Narancsbőrt). Orbán markánsan különbözik az ország összes korábbi miniszterelnökétől. Amióta parlamentáris kormányzás létezik, elődei (Batthyánytól Bajnaiig) sohasem használták a közhatalmat magánvagyon fölhalmozására. Közönségesen szólva: egyikük sem működött rablóvezérként. A politikailag leggyalázatosabbak: Szálasi, Rákosi sem. Ilyen értelemben Orbánhoz hasonló figurákra ma csak a harmadik világban lelhetünk, messze távol a nyugati civilizáció határaitól.

A 2010 óta regnáló miniszterelnök még valamiben különbözik fent említett magyar diktátor-elődeitől. Orbánt nem idegen hatalom ültette a nyakunkra. A magyar nemzet korábbi szabadságvállalkozásai (1848–49-ben, 1956-ban, de 1918-ban is) jórészt a mostoha külső körülmények miatt buktak el: nagyhatalmak leigázó törekvései vagy rideg közönye okán. Az 1990-től 2010-ig tartó (történelmünkben egyedüli) demokratikus korszak azonban nem így ért véget. Emiatt most senki mást nem okolhatunk. Eddig hitegethettük magunkat azzal, hogy mi képesek lennénk rá... Ha hagynának bennünket, mi magyarok élni tudnánk szabadsággal, föl tudnánk építeni az országunkat a nyugati civilizáció normái szerint.

2010 után, úgy fest, le kell számolnunk ezzel az öncsaló illúzióval is.

Vagy mégsem?”