„Olvasom, azt becsülgetik, hány nő lesz a következő magyar parlamentben. Körülbelül húsz, mondják, azaz tíz százalék alatt marad az arány. Ennyi nő kap elvi lehetőséget, hogy vitázzon, döntsön országos ügyekben. (…)
Kétségtelenül a magyar nagyasszonyok kora a kora újkor. Ezzel együtt is meglepő több mint négyszáz év távlatából az akkori főrangú nők közéleti és politikai súlya. Bár a magyarázat logikus, hiszen egy olyan társadalomban, ahol az egyén nem individuum, hanem csak mint család, a nemzetség része értelmezhető, a férfiak tisztában vannak azzal, hogy önálló, gondolkodó, országos problémákat is megoldani tudó asszonyokra van szükségük. Mert a szüntelen háborúskodás és vég nélküli csatározások korában nem sokra mentek volna olyan nőkkel, akik csak a gyümölcsaszaláshoz és a keszkenőhímezgetéshez értenek. (…)
A megyénél, ahol az országgyűlés alsó táblájának követeit is megválasztották, nemcsak a főurak özvegyei, hanem a köznemesi özvegyek is megjelenhettek. Joguk volt részt venni a megyei tisztviselők megválasztásában, valamint az országos követválasztásban. Ugyanannyira múlt tehát rajtuk is, hogy ki képviseli a megyét az országgyűlésben, mint a helyi nemesurakon.