Nyugat, modernitás, reakció – válasz TGM-nek

 „Az ember csak úgy válhat igazán emberré vagy igazán önmagává, ha túllép (transzcendál) az emberi létezésen” (Viktor Frankl)

Napkelet és napnyugat címmel írt esszét a Népszabadságba február elején Tamás Gáspár Miklós. Írásában a Nyugat, a nyugatosság és a Kelet, a keletiesség fogalmait boncolgatja, s végül azzal a konklúzióval zár: „A kultúraföldrajzi metaforika használhatatlan és káros. Nem nyugatinak kell lennünk, hanem szabadnak”.

Reakciósként nem tudok egyetérteni TGM esszéjével, de annak ívének, eszmetörténeti megalapozottságának alapvetően örülök. Ezen a szinten kellene vitákat folytatnunk.

Az ellenérveket kénytelen vagyok nagyon messziről indítani. A modernitás előtti koroknak két olyan fő kérdésköre, két fő problémafelvetése van, amelyekre a modernitás (a „nyugatosság”) nem képes megfelelő választ adni. A modern ember gyakran magát a problémafelvetést sem érti, avagy rég elfelejtette. Mivel ezek a kérdések életünk legalapvetőbb kérdéseit feszegetik, emiatt a modern világ képtelen az emberek legalapvetőbb érzelmi igényeit is kielégíteni. Például ezért is van szükség, igény és kereslet olyan, százmillió dolláros költségvetésű pótcselekvésekre, mint a hollywoodi szuperprodukciók, amelyek azzal, amit álomképként létrehoznak, azt mutatják meg, ami nincs.

Már a kereszténység előtt voltak filozófusok, a sztoikusoktól a buddhistákig, akik megkérdőjelezték, hogy vajon jó-e az embernek a saját vágyait és saját gőgjét követve élnie? Az az ember boldog-e, akinek minden kívánsága teljesül? Aki soha nem kap kritikát, amelyet lealacsonyítónak érezhetne, soha nem kell vágyait korlátoznia, soha semmi előtt nem kell fejet hajtani, soha senkihez és semmihez képest nem kell kisebbnek éreznie magát? Vagy pedig éppen fordítva van-e: a vágy és a gőg, tehát végső soron az egó-e a boldogságunk legfőbb akadálya? Azaz, kedves TGM – pontosan mire is legyünk szabadok?

*

A másik kérdés, elismerem, nem kapcsolható ehhez annyira könnyen. Ez pedig az emberi természet kérdése, a kultúrától és a baloldaliaknak oly kedves történelmi-hatalmi „társadalmi konstrukcióktól" megfosztott, nyers emberi természet kérdése. Azaz egyfelől az ember biológiai, természeti, ősemberi, nem történelmi-szociológiai, hanem antropológiai természete; másfelől pedig – amennyiben ilyesmiben hiszünk – az ember veleszületett, nem haladás révén kialakult, spirituális-lelki-természetfeletti természetének kérdése.

Ahogy természet a nő minden erényét, gyöngédségét, sokoldalú, sokfelé figyelő gyakorlati eszét, a más ember érzéseinek pontos érzékelésének képességét úgy alkotta meg, hogy csecsemők, gyermekek gondozására és nevelésére, nyiladozó elméjük tanítására képessé tegye; úgy a férfit pedig aképpen, hogy a család és a törzs számára minél több erőforrást biztosíthasson, akár mások kárára is. Így legalapvetőbb természetünkből következik a három nagy történelemformáló férfitulajdonság: a saját csoporthoz való hűség, a saját csoporton belüli hierarchiák felállítása, és a más csoportokkal szembeni küzdő- vagy versenyszellem.

Elismerem, hogy ezt a két kérdést nem egyszerű összehozni. Első ránézésre talán semmi más nem kapcsolja össze őket, mint hogy a modern világ (azaz a Nyugat) mind a kettőt tagadja. Hiszen régi korokban egy Koppány-forma, vagy viking-forma „barbár” vezér a második problémakör által felvetett szerepnek remekül megfelelt, de az elsővel nem sokat foglalkozott. Egy buddhista vagy keresztény szerzetes számára ugyanakkor az első problémakör lett volna a magától értetődő; a másodikat inkább undorodva utasította volna el, mint „a világ”, az „együgyűek” buta életmódját. Csak ritkán sikerült a történelem színpadára olyan embereknek fellépniük, akik mindkét szinten nagyok tudtak lenni: tehát egyszerre voltak jó értelemben alázatos, kis egójú, életüket nem saját gőgjük körül forgató emberek és vérbő, harcos férfiak – a filozófuscsászár Marcus Aureliustól a buddhista Ashókán át a Szent László-típusú keresztény lovagkirályokig.

*

A tipikus modern ember az első problémakört hajlamos tökéletesen félreérteni (a másodikat meg lefasisztázni, pedig a fasizmus jellegzetesen modernista jelenség), és azt hinni, hogy valamiféleképpen az önzés kérdéséről van szó. Valójában az önzés egész kérdésköre, problémaköre jellegzetesen modern torzulás. A modern világban az önző embert úgy fogják fel, hogy a szabadon lebegő, atomizált, csak saját vágyaikat követő individuumok egyike-másika a másik érdekeinek (értsd: vágyainak) kárára érvényesíti saját érdekeit (értsd: vágyait). Amikor ezt próbálják megoldani, akkor következik aztán a liberalizmusra a szocializmus kísérlete: a szabadon lebegő individuumok önzetlen közösségének ötlete, azaz a fából vaskarika abszurduma.

Természetesen, valójában NEM az önzés kérdéséről van szó. A pre-modern ember számára ez nagyon fel sem vetődik. Ő nem individuum, hanem egész életét és személyiségét a csoportban betöltött szerep, azaz a többi emberrel szembeni kötelezettségek és függési viszonyok határozzák meg. Így aztán a pre-modern ember igen nehezen tudna úgy haszonhoz jutni, hogy legalább szűkebb családjának az előnyös ne legyen, így önzésében mindig van önzetlen elem is. És mivel az élete a csoport érdekeinek előmozdításáról szól, ezért nyilván abból a haszonból maga is részesül, ezért ez önzés és altruizmus ellentmondása fel sem vetődik. Vagy nem sűrűn – a pre-modern ember pusztán beleszületik egy csoportba, szolgálja annak érdekeit és részesül annak előnyeiből.

Nem, az egó problémájának kérdése egyáltalán nem az önzés kérdése, hanem az énközpontúságé. Ezt Carnegie a Sikerkalauzában úgy fogalmazza meg: a legtöbb ember számára a legfontosabb önmaga fontosságának tudata. A fő probléma tehát, hogy az ember önmagát látja saját élete filmjének főszereplőjének, és nem képes önmagát egy nagyobb egység kevésbé fontos részeként látni. Nem képes önmagát arisztoteleánus módon, célra irányuló eszközként látni. Az ember legnagyobb baja, hogy önmagát tekinti öncélnak.

A pre-modern világ ezt úgy oldotta meg, hogy a csoporthűségen, a csoporton belüli hierarchián keresztül az ember önmagát egy a csoportjában betöltendő szerepként, „programként” látta, nem pedig individuumként. Ez kapcsolat össze a fenti két kérdéskört. Látszik ez például a középkori, a reneszánsz előtti festészeten, amely nem igazán törekedett ábrázolni egy-egy király arcvonásait, tehát egyéni karakterét és jellegét; hanem inkább személyében a királyság, a király lét funkcióját, szerepét, kötelmeit és erényeit próbálta allegorikusan ábrázolni.

A modernitás – a nyugatosság – legfőbb narratívája a felszabadítás, az emancipáló lendület, a libération. Ám a probléma, hogy amit felszabadít, az nem pusztán az ember, hanem az egó. Pontosabban az egót korlátozó, csökkentő szerepkörök alóli felmentés. Beszélhet a modernista ember humanizmusról, együttérzésről, az emberi szenvedés csökkentéséről – ami valójában történik, az az egó felszabadítása, mindennek tagadása, amit az egó problémájáról a régi filozófia és vallás mondott. A modern ember valahogy úgy képzeli el a boldog embert, hogy annak minden vágya teljesül, csak dicséretet hall és felmagasztalást, és sohasem kényszerül megalázkodni.

Pedig valójában az ilyen ember a legszerencsétlenebb. Ezt gyakorlatilag minden pre-modern filozófia és vallás leírta! De általában némi élettapasztalattal ez egyszerűen érezhető is. Vagy hogy egy modern pszichiátert, a holocaust-túlélő Viktor Frankl-t idézzük: „Az ember csak úgy válhat igazán emberré vagy igazán önmagává, ha túllép (transzcendál) az emberi létezésen. Úgy válik azzá, ha nem az önmegvalósításra összpontosít, hanem ha elfelejti önmagát, ha átadja önmagát, nem foglalkozik önmagával és kifelé fókuszál.”

*

Ez kapcsolja össze a két problémakört. A modernitás, a liberalizmus a férfitermészetből következő csoporthűség, csoporthierarchia és küzdőszellem alól óhajt felszabadítani. Mivel ezek a fix feladatok az egót korlátozták és az embernek önmagán túlmutató helyet és célt adtak, ez az emancipációs folyamat végső soron az énközpontú ember modelljét hozta létre. A humanizmus emberközpontúnak mondja magát, ám valójában egóközpontú felfogás.

A sztori jóval régebbi a francia forradalomnál. Már Hobbes világképe is az önnön érdekeitől hajtott embert írja le. Kant lényegében a racionalitásból következő autonómia – mint nem célra irányuló eszköz, hanem pusztán öncél – programjával az egó felszabadításának programját írja le. Azaz a felvilágosodás leszámolt az arisztoteleánus felfogással, miszerint minden élő szervezet önmagán túlmutató célra, funkcióra irányul.

Majd mikor ez a program sikerült – létrejött a szabad és egyenlő liberális világ –, akadt, aki rájött, hogy az új, önző individuum bizony a maga módján elnyomóbb lehet, mint a régi világ, a hierarchikus szerepkörök embere. Akadt, aki rájött, hogy a nagytőkés, kapitalista új urak bizony rosszabbak lehetnek a régi arisztokratáknál. Az egyenlőség elve miatt az egót többé nem korlátozta a noblesse oblige. A szabadság elve miatt megszűntek a hatalmasokat korlátozó személyes hierarchiák, személyes, „arcos” függési-hűségi viszonyok, a felül lévő kötelező gondoskodása a saját, tőle függő, személyes jobbágyáról-cselédjéről. Az új, szabad világban a gátlástalan, önérvényesítő kapzsiságnak nem sok korláta maradt. Ekkor, ezért jött a szocializmus ötlete: az abszurd ötlet, hogy csoportképző identitás, csoportérdek és a csoporton belüli hierarchia nélkül is valahogy lehet olyan embert alkotni, aki nem zsákmányolja ki szemérmetlenül és főként nem tekinti pusztán tárgynak a másikat.

Persze aki hisz Hegelnek és Marxnak, a dialektika elvének, annak a szocializmus pusztán csak a feudalizmus tézisének és a liberális individualizmus antitézisének magasabb szintű szintézise. Számunkra viszont inkább csak kétségbeesett kármentési kísérlet.

*

A posztmodern baloldal – szóval a TGM-féle gondolkodásmód – egyik legalapvetőbb, legérdekesebb gondolata a tárgyiasítás, az objektifikáció problémája. Ők abból indulnak ki, hogy kanti logikával az ember autonóm öncél, nem pedig adott célra irányuló entitás (anti-Arisztotelész). Tehát ha az ember ömagát nem, de a másikat célra irányuló eszközként kezeli – persze saját, személyes, egóvezérelt vágyainak céljaira, mert a modernitás más célt ugye nem ismer –; akkor egyrészt elvi hibát követ el, mert nem-racionális, nem-automóm tárgynak kezel valamit, ami racionális és autonóm; másrészt pedig hajlamossá válik a kegyetlenségre, a kizsákmányolásra, az elnyomásra. Felvetésük szerint az együttérzés, a humámum hiányának oka a másik ember tárgynak tekintése. Miért? Mert a döntéshozó önmagát nem tekinti tárgynak? Mi tehát a megoldás? Legyen mindenki teljesen autonóm, azaz használja önmagát saját vágyainak eszközéül, és nagyobb, magasabb célt ne ismerjen? Mert vajon az ember eszköznek tekintése a kizsákmányolást, a brutalitást, az elnyomást, az együttérzés elfelejtését szüli?

Holott világosnak kellene lennie, hogy volt és van alternatíva. Ha aki felül van, önmagát sem tekinti autonóm individuumnak, hanem célra irányuló eszköznek, akkor ő másokat eszköznek tekintve sem fog embertelenül bánni velük! Mert minden együttérzés alapja, hogy másokkal úgy bánjunk, mint önmagunkkal. Ebből tehát természetes módon következik az empátia és a szimpátia. Különösen akkor, ha ez a cél, amire a döntéshozó önmagát adottnak tartja, éppen a csoport jóléte; amiből természetes módon következik, hogy a csoporton belül az erősek, a hatalmasok különös gonddal figyeljenek az alul levők, a gyengék, az alávetettek jólétére.

Egy dolgot jegyezzünk meg: csak az az ember bánik a másikkal tárgyként, aki önmagát öncélnak tartja. Azonos célt szolgáló bajtársak között nincs objektifikáció. Ha kemények is, definíció szerint nem embertelenek, azaz nem tekinthetik a másikat valamiféle nem-emberi tárgynak, nem tekintik a másikat alapvetően önmaguktól különbözőknek. Mert mind úgy állnak hozzá, hogy ők mind célra irányuló eszközökként léteznek, maximum más és más célokra. Hogy egészen világosak legyünk: abban talán egyetérthetünk, hogy az együttérzés, a humánum alapja, hogy a másik embert és önmagunkat valahol ugyanannak a „dolognak” tekintsük – mindegy, hogy az a „dolog” micsoda. Így aztán az együttérzés két határértéke az, ha a másikat és önmagunkat egyaránt autonóm individuumnak tekintjük, vagy ha a másikat és önmagunkat egyaránt célra irányuló eszközként fogjuk fel.

Azt már mondani sem kell, hogy ahol az egyenlőséget és szabadságot természetesnek, emberi jognak veszik; ott, ha valakit bármi okból meg kell fosztani tőlük, akkor azt – igazolásul – nem fogják embernek tekinteni, nem fognak vele emberi lényként bánni, és ő maga is attól fog szenvedni, hogy valamiféle nem-emberi lénynek fogja önmagát is tekinteni. Ez az, amit a baloldali írók jól le tudtak írni a szépirodalmi művekben, hogy például a 20. századi börtön vagy hadsereg hogyan dehumanizál. Hogy miért dehumanizálnak? Mert szabadságra és egyenlőségre nyilván nem épülhetnek, és mivel a modern világ logikája szerint az minden embernek jár, hát megpróbál úgy tenni, mintha nem emberi lényekkel dolgozna, hanem feldolgozandó tárgyakkal.

Hogy mindenki pontosan értse a dolgot: a feudalizmus az önmagukat és másokat is eszköznek tekintő emberek közösségének is felfogható. Az önmagukat öncélnak tekintő liberális polgárok emancipációja létrehozta a kapitalizmust, de ennek ára a másik ember, például a bérmunkás vagy a prostituált eltárgyiasítása lett. A marxizmus a minden embert öncéllá emelő második forradalmat ígérte. Nem működött és nem is fog. Vajon nem lenne ideje visszatérni valahogy, valamennyire a középkor ethoszához, az egymást és önmagunkat is egy jobb célhoz vezető eszköznek tekintő gondolkodásmódhoz?

*

Ez a fajta felismerés volna a reakciósság lényege. És igazából nem is bonyolult. Szolgálatot teljesíteni, fix szerepet betölteni egócsökkentő tevékenység. Hatalmat mások érdekében gyakorolni még inkább az, mert ilyenkor nem csak testünk, de elménk, döntéshozó racionalitásunk is mások javát szolgálja. Zsarnoknak lenni nem jó. Individualista minizsarnoknak, aki szintúgy csak önnön kényéért-kedvéért él, de szolgája pusztán csak önmaga, szintén nem annyira jó.

Roppant jellemző erre a posztmodern baloldali – de elég régi, Kanttól eredő – világképre, hogy egyik oldalon tárgyat, objektumot lát; a másik oldalon pedig döntést hozó, racionális szubjektumot, kvázi Tiszta Észt. Az objektumnak nincs célja, maximum célokra használható; a szubjektum pedig önmagából eredően, autonóm módon célokat hoz létre.

Ami tökéletesen hiányzik a posztmodern, haladó, nyugatos rendszerből, az a biológiai lény, az élő szervezet fogalma, akinek adott módon van célja, funkciója – ami természetes módon adott célokra irányul. Vegyük példának a rókát: a róka azért létezik, hogy nyúlra akarjon vadászni és kisrókákat akarjon csinálni. A róka: program, funkció. És az embernek is van funkciója, csak egy magasabb, eszesebb, és talán nemesebb szinten.

Mindez első körben az ember-tárgy, szubjektum-objektum ellentétek feloldását igényli: tehát hogy magunkat és másokat alapvetően sem tárgynak, sem testetlen szubjektumnak ne tekintsük; hanem élő szervezetnek, biológiai lénynek fogjuk fel, amelynek célja van, amely nem generálja a célokat, hanem felfedezi őket.

*

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a történelem során egy népet odavetett a sors egy termékeny földterületre, és egy darabig nemigen próbálták rabigába hajtani más népek, s mondjuk járvány vagy természeti katasztrófa sem történt, akkor többnyire a nyomor és a nehézségek ellenére is egészen jól megvoltak. Míg a modern ember az óriási technikai lehetőségek ellenére is két marékkal szedi az antidepresszánst és gyakran üresnek és céltalannak látja az életét. Vajon miért?

Vajon miért van szükség a hollywoodi álomgyárra? Az utóbbi idők legcsodálatosabban reakciós filmje Az Utolsó Szamuráj. Az az érdekes, hogy erre van érzelmi igény. Beülnek az emberek a moziba, megnézik és tetszik nekik. Ez valamit mond az emberről. Ez valamit mond az emberi természetről, az emberi lélek igényeiről.

Vajon miért van az, hogy a modernitás, a nyugatos világ óriási technológiai erőforrásai ellenére sem képes az emberek alapvető érzelmi igényeit kielégíteni? Miért van az, hogy a modern világ csodálatos technikai játszótér, ám közben érzelmi és lelki sivatag? Miért van az, hogy kétféle üzemmódot ismerünk, a kicsinyes önzést és a nagy, progresszív, humanista társadalmi fellángolást – ami aztán lényegében nem más, mint az a fajta altruizmus, ami magunk helyett pusztán egy másik személy ugyanolyan kicsinyes vágyainak kielégítését jelenti, miközben önzetlenségünktől dagadhat büszkeségünk?

Hogyan lehet az, hogy a modern világban az egyetlen katartikusnak és felemelőnek – azaz egónkon túlmutatónak – szánt gondolatvilág a korlátozhatatlan emberi jogokról, a megállíthatatlan egyenlősítésről szól, amelyet aztán sokszor a legcéltalanabb, legüresebb hedonista életmódok propagálására használnak?

Hogyan nem értjük, hogy az embereknek alapvető érzelmi igényük van a csoporthűségre és a csoporton belül hierarchiára? A nálunk nagyobb és fontosabb valami szolgálatának egócsökkentő, önátadó érzésére, saját fontosságérzésünk csökkentésére? A fix, meghatározott szerepkörre és ezáltal a céllal és értelemmel bíró életre? A „mi mind egy célt szolgáló eszközök vagyunk” érzésének katonás bajtársiasságára? A megalázkodás és a korlátok felszabadító – saját egónk alól felszabadító – érzésére? Az otthon vagyunkérzésére? A csoportot összekovácsoló verseny és küzdelem érzésére? A halálunkat túlélő, tehát saját fontosságunk érzését csökkentő utódokra, családra és közösségre, és a többire, amiről az emberi élet a barlangoktól kezdve nagyjából Kant előttig szólt?

*

Ti felszabadítottátok az egót a korlátok alól, és ezzel eltöröltétek az embert, mint olyat. Ti eltöröltetek mindent, ami a homo sapiens sapiens nevű állatfaj életmódját jellemezte; miközben amit felszabadítottatok, az semmi más, mint a kicsinyes gőg. A gőg, ami örül annak, hogy többé semmit nem kell önmagánál fontosabbnak és nagyobbnak éreznie, legfeljebb a másik individuum vágyait-érdekeit. Ami örül annak, hogy többé senki és semmi előtt nem kell fejet hajtania, legfeljebb a másik gőgös egó piti autonómiája előtt. Megérte?

És ez az egész liberté-égalité-fraternité kollektív egotrip, a több száz éves, modernitás nevű pszichológiai horrorsztori végső soron abból az egyetlen tragikus, szörnyű hibából származik: valahol, valamikor a vezetők, a hatalmasok, az urak többé nem célt szolgáló eszköznek, a közösségi jólétét szolgáló eszköznek látták önmagukat, hanem magukat öncélnak, hatalmukat pedig saját élvezetük, egójuk, gőgjük eszközének. Elfelejtve az aquinói doktor mondását, hogy nem a királynak adatott ország, hanem az országnak király. Azt hiszem, Machiavelli legitimálta ezt először.

Minden más ebből következik, mert utána már jött az a gondolat, hogy ha egyszer az elitnek ezt szabad, akkor már esetleg mindenki más is – a nép is, a szegény is, az alattvaló is, a nő is, gyerek is, bárki – gondolkodhatna ugyanígy. Demokratizálódott a machiavellizmus, jött a kanti autonómiakultusz, jött a liberalizmus, a szabadság és egyenlőség kultusza; majd annak csődjén az individualista közösség, az identitás és hierarchia és versenytárs nélküli közösség, azaz a szocializmus abszurd, fából vaskarika ötlete – és annak kudarca.

Ennek a romjait élvezzük, és élvezi a Nyugat is éppen.

És most már nagyon ideje valami újat – valami régi-újat – kitalálni.