Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk 2013-ban

A kiállítások látogatásán túl 2013-ban tetemes mennyiségű könyvet sikerült elolvasni. A török Orhan Pamuk három könyve mellett – Isztambul, Hó, Nevem piros – néhány újraolvasott Szolzsenyicin – Ivan Gyenyiszovics egy napja, Gulag – és Ingmar Bergman kedvenc filmnovellái kerültek a kezembe, csak hogy a fontosabbakat említsem. Meghatározó irodalmi esemény még, hogy évtizedek múltán Bereményi Géza új regénnyel, a Vadnai Bébivel jelentkezett.

Ám a legfontosabb, ugyancsak könyvhöz fűződő idei élményem, ha nem is elsősorban szépirodalmi vonatkozásai miatt, de mindenképpen Márai Sándor új könyvéhez köthető. Hallgatni akartam címen idén a Helikonnál megjelent kötet kisebb irodalmi szenzációként hatott, hiszen olyan írással van dolgunk, amely a Márai-hagyaték egyik dossziéjából, egy gépelt és kézzel sűrűn javított kézirat lapjairól jutott el az olvasókhoz. Egy olyan írásról van szó, amelyet néhol kíméletlen kritikai volta miatt Márai soha nem akart az emigrációban idegen nyelven, a külföldi olvasók számára megjelentetni, azt csak és kizárólag a magyar közönségnek szánta. Nos, bő hat évtizednyi lappangás után itt van, kézbe vehetjük és elolvashatjuk ezt az önvallomásnak is beillő kötetet.

Az Egy polgár vallomásai és a Föld, föld!... címen már jól ismert írások közötti időszakot tárgyaló kötet az 1938-as Anschluss és a háborús vereség közti évek eseményeit, azok mozgatóit, társadalmi reakcióit teszi kritika tárgyává. Mindemellett kitér nem csak az ún. keresztény magyar középosztály és a honi politikai vezető réteg, de a nyugati polgárság súlyos értékválságára is, amely végső soron a második világháború válogatott szörnyűségeihez vezetett. Különösen érdekesek Márai politikusportréi, melyekbe az adott figurához fűződő személyes emlékeit is rendre beleszövi: a „súlyosan neurotikus” és személyes sorstragédiáját beteljesítő, ám végső mérleget vonva alapvetően pozitív figuraként feltűnő Teleki Pált, valamint a minden hibája ellenére a magyar történelem utolsó igazi államférfiúi erényeivel rendelkező, ugyancsak tragikus sorsú Bethlen Istvánt kell itt megemlíteni. Talán a legárnyaltabb és legsokoldalúbb képet mégis Bárdossy Lászlóról rajzolja meg, akit Londonban a huszas évek végén még széles látókörű, kimagaslóan művelt, a liberális értékekkel szimpatizáló, nyugatos gondolkodású fiatal diplomataként ismert meg. Igen, Márai arról a rendkívüli intellektussal rendelkező Bárdossyról vall így, aki mint magyar miniszterelnök a szélsőjobbnak tett végzetes engedményeivel és az agresszív német birodalmi politika kiszolgálójaként vonult be a történelmi köztudatba. Emellett Márai végső mérlege itt is figyelemre méltó: hírhedten kutyakomédiába hajló népbírósági perében Bárdossy messze felülemelkedett saját vádlóin.

Hosszan sorolhatnánk a kötet kritikai gondolatait a két háború közötti magyar társadalom berendezkedéséről, annak felemás módon kialakult középosztályáról, valamint az időszak vezető rétegéről. Ám Márai Sándor korrajza így is jóval árnyaltabb – ahol szükségét érzi, ott védelmébe veszi a pozitív törekvéseket és tendenciákat –, mint azok a pro és kontra elhangzó, a két világháború közötti negyedszázadot egységes egészként kezelő vélemények, amelyek teljesen alkalmatlanok a korszak megismeréséhez és megértéséhez. Persze Márai sem objektív – ezt aligha kérhetjük számon egy szépírón –, ráadásul írására erősen rányomja bélyegét a háború utáni évek közhangulata, a bolsevikok európai térhódítása, valamint az első emigrációs évek lelki-anyagi nehézségei. Ám a gyakori önostorozáson túl említ egy lényeges, sajnos sok tekintetben máig ható momentumot, miszerint a Horthy-korszak teljes eltakarításának címén nem egyszerűen az akkori elitet, de a magyarság teljes múltját, hitét és tradícióit, valamint a szocdemektől a kisgazdákig nyúló polgári megújulás szándékát igyekezett teljesen lenullázni a végül négy évtizedig regnáló kommunista diktatúra. S tette ezt jóval hatékonyabban, mint a legtöbb más kelet-európai rezsim a vasfüggönyön inneni világban.

*

Pintér Bence

2013 legemlékezetesebb lemeze a Both Miklós Folkside Csillagfészek című albuma. A formáció zenéje csendesebb és nyomottabb a Both nevével fémjelzett Napráénál, bár repertoárjukban van átfedés – ami még könnyebben érthetővé teszi a két zenekar közti különbséget. Both továbbra is azt csinálja, amit eddig: teljesen saját utat jár, és nevetségessé tesz mindenkit, aki szerint attól lesz valami „folkrock”, hogy beletesz egy hegedűt. Bár a Folkside még annyira sem folkrock, amennyire a Napra még annak lenne nevezhető; mondanám, hogy világzene, de az meg egy üres fogalom. Hallgassák meg. 

Nálam a mindenféle népzenék mellett sokat pörgött 2013-ban a Woven Hand új lemeze, a The Laughing Stalk is. A Woven Hand eddigi lemezei a nyugis-nyomott-elszállós, hajnali-másnapos-istenes vonalat vitték, kontrasztban a csapat fejletépős koncertjeivel. Nos, ez a lemez úgy szól, ahogy a Woven Hand a koncerteken szokott: karcosan és euforikusan. Emlékezetes a Dillinger Escape Plan új albuma, a One of Us is the Killer is, amelynek kapcsán itthon koncertezett a csapat. Megjelent a Monster Magnet Last Petrol című lemeze, amellyel tavasszal jönnek ide a stoner rock fáradhatatlan zenészei. A változatlanságra vágyóknak ott van a Motörhead Aftershockja, de ahogy Lemmy mondta anno egy debreceni sajtótájékoztatón a kérdésre válaszolva, hogy milyen az új lemez: „milyen lenne, olyan mint a többi”. Az év egyik csúcskoncertje a Hatebreed volt Pesten, amely úgyszintén friss lemezével, a Divinity of Purpose-zal érkezett – nem magyaráznám, ezt a zenét minek?

Moziban a Gravitáció pozitív meglepetés volt: egy újabb 3D-felvágásra vártam, lapos üzenetekkel, de egy lenyűgöző képi világú filmet kaptam, amiből többet ki lehet hámozni közhelyeknél. Filmrajongóknak viszont mindenképp nagy öröm, hogy kiadták a Tarkovszkij-összeset dvd-csomagban, így a sokáig elérhetetlen filmek immár itthon is kaphatóak. Aki persze a nehezen beszerezhető ínyencségekre vágyik, az ezzel kénytelen új préda után nézni. Többször végignéztem az Életek énekét, Bereczky Csaba 2006-os dokumentumfilmjét az erdélyi népzenészekről. Szociológusoknak kötelezővé tenném, úgyis fent van az egész a YouTube-on.

Épp olvasom Fehér Béla 2012-es regényét, a Kossuthkiflit, aminek zseniális a sosem létezett, 19. századi stílusa. Mindenkinek csak ajánlani tudom a Magyar Nemzet Szilvakék paradicsom című kis groteszkjei szerzőjének regényét. Egyébként nálam idén Szilágyi István és Bodor Ádám novellái vitték el sok éjszakai órámat, előbbinek a Bolygó tüzek, utóbbinak a Milyen is egy hágó? című kötete. Nyáron Erdély-hónapokat tartottam: Móricz lenyűgöző Erdély-trilógiáját mindenkinek ajánlani tudom, máig gondolkodom, mennyi előkészület kellett, hogy megírja ezt a regényt. Ráadásul aki Ugron Zsolna nemrég megjelent, Erdélyi menyegző című kötetét igazán érteni szeretné, jól teszi, ha elolvassa a Móricz-trilógiát. Emellett Bánffy Miklós emlékiratait is ajánlani tudom a szokásos gondolkodási sémáktól elrugaszkodni akaróknak. 

Csak hogy legyen egy kis pápa is: hivatalból el kellett olvasnom az összes magyarul kiadott pápaéletrajzot, hát egyrészt nem értem, miért akarja minden kiadó piacra dobni a maga Ferenc-könyvét, illetve értem, csak minek ennyi, ráadásul megmutatkozik mindezeken a magyar keresztény könyvkiadás rákfenéje: másfeles sorköz, semmi komoly kontent, mindegyikben éppen ugyanaz van, sok ájtatoskodással. Ebből a zsákutcából mintha például (de nem kizárólagosan) a jezsuiták próbálnának kijönni friss köteteikkel, például Szabó Ferenc jezsuitának a vatikáni Ostpolitikról írt műve üdítő élmény (Az Ostpolitika színe és visszája).

Üdvözlendő az egyre erősebb táncházas pörgés, éljenek a néptáncos flashmobok Budapest-szerte; bár egyelőre még Kovács Mihállyal ellentétben inkább morogni szoktam, amikor egyszerre két helyen van kiváló parti. Szomorú, hogy a Magyarpalatkai Bandából már csak Kodoba Florint hívják a többiek helyett is, és hogy még mindig vannak táncházak, ahol a hagyma az alapellátmányhoz tartozik. Az persze jó, hogy Florint legalább hívják, és hogy más zenészek is megfordulnak errefelé, például Varga István Kiscsipás, vagy Horváth Elek bácsi Vajdaszentiványból. Kár, hogy utóbbinak kirabolták otthon a házát, amíg a Fonóban muzsikált, itt gyűjtenek a megsegítésére.

2013-ban rájöttem, hogy imádom a kadarkát. Pálinkaügyben év végére nem volt kérdés, hogy a kínai cirokpálinkából többet nem, ám a gyimesi (legalábbis ott kóstolt) paprikapálinkából még fogok inni. Sörügyben is sznobulok, jók a magyar kézműves sörök, például a Távoli galaxis.

Örvendetes a különféle magyar tulajdonú kajáldák felfutása, a Cserpestől a Levesig. A kőszegi főtér örmény gyrososa pedig a legjobb fej gyrosos a világon, és dizájnban, ötletességben is veri a fővárosi kínálatot.

*

Bukovics Martin

Ahogyan tavaly és tavalyelőtt, úgy idén is bőven volt mit inni, kóstolni. Tanulmányaimból és borászati érdeklődésemből kifolyólag nekem a wachaui és rheingaui rizlingek tetszettek idén a legjobban. A világ legjobb szövetkezeteként emlegetett Domäne Wachauhoz idén is ellátogattam, ahol rengeteg izgalmas kísérlet folyik a magabiztos és professzionális napi munkák mellett. Hasonlóan izgalmas volt a Schloss Johannisberg a Rajna völgyében, ezek olyan alappincészetek, amik borvidékükön megkerülhetetlenek, boraik pedig itthon is viszonylag könnyen beszerezhetőek és aki egy kicsit is jobban szeretné megérteni, mi ez az egész felhajtás a bor körül, jól teszi, ha megkóstolja őket.

Viszont magyar borbloggerként igazán csak magyar borokat van értelme ajánlani, és mivel a Mandinerben nyáron tartottam egy borkurzust a szerkesztőség eziránt érdeklődő tagjainak, és legalább a fél hazai mezőnyön átrágtuk magunkat, nyugodt szívvel tudok ajánlani olyan tételeket, amik nemcsak nekem, de a többieknek is tetszett.

Könnyű fehérborban a Sauska Borászat tokaji sárgamuskotálya volt nagy siker, valamint a Nyakas mindig traubiszódásra hangolt irsai olivérje. A balaton-felvidéki borok is valahogy jobban teljesítettek idén: a csopaki Guden Kisbirtok 2012-es Kertmög-olaszrizlingje a fajta egyik hazai etalonja, a csobánci Villa Tolnay tételei pedig egytől egyig jellemezhetőek egyik kedvenc német szavammal: Trinkgenuss. A tokaji szárazboros mezőny en bloc bejött mindenkinek, itt főleg az Oremus egyik régebbi Mandolás-évjárata tetszett leginkább Berecz Stéphanie Kikelet pincészetének 2011-es hárslevelű birtokbora mellett. A vörösökben Szekszárd és Pannonhalma tarolt, vagyis leginkább Szekszárd, viszont a Pannonhalmi Apátsági Pincészet 2011-es pinot noirja volt az, ami a legnagyobb tetszésindexet kapta a 2011-es szekszárdi Heimann-bikavér mellett. Villányból Kvassay Levente 2011-es cabernet franc válogatása szerepelt kiemelkedően szerkesztőségi kóstolónkon.

Személyes kedvencem Jásdi István fehér és vörös Randoldere, a Francois rozépezsgő (aminek a még érlelődő palackjait a Törley Pezsgőpincészetben töltött szakmai gyakorlatom alatt én is megforgattam párszor), a már sajnos évjáratot váltott 2008-as Oremus-szamorodni, Franz Weninger balfi kékfrankosának bármelyik évjárata, Bott Frigyes 2010-es muzslai kékfrankosa és Garger Imre vaskeresztesi kékfrankosai.

És hogy mit igyanak idén? A hipermarketekben észre lehet venni, hogy a Törley már egy árbajnok borcsaládot is elnevezett magáról. Minden bizonnyal érdemes lesz ránézni a gyökeresen átalakított Tokaj Kereskedőház lassan piacra kerülő, Áts Károly által készített új boraira, ha másért nem, hát azért, mert egy állami cégről van szó, akit ezúton is adófizetői kontroll alá vehetünk. Mádról érdemes átnézni az ébredező Tállyára, a pannon vörösöknél figyeljék a szekszárdi kékfrankosokat és bikavéreket, Egerben egyre több és jobb egri csillag készül, ahogyan a Balaton környéki borászok összefogásából is számos izgalmas dolog – és nemcsak bor! – sül ki. Szóval lesz mit.

*

Hercsel Adél

1. A legmenőbb: a slammerek
„A slam gyerekeket eszik és kipusztítja a delfineket. A slam hibás a korrupcióért és a családon belüli erőszakért. A slam okozza az ózonlyukakat és az árvizeket” – mostanában egyre több vádat olvasnak a slam-poetristák fejére, feltehetően a féltékenységükben fuldokló, sikertelen irodalmárok, akiknek dühével, és irodalmi hitvitáival mostanában egyre több Facebook-bejegyzésben és művészeti fórumon találkozom. Természetesen minden további nélkül lehet hinni abban, hogy a slam nem illik a kánonba és nem irodalom. Az azonban kétségtelen, hogy a slammerek egy új, izgalmas színt hoztak a kortárs kulturális életbe, fölkavarták az állóvizet, kiszabadították a költészetet az elefántcsonttoronyból és közelebb hozták a magyar irodalmat a szélesebb közegekhez. Mert mit is mond a slam? „Legyél bátor, próbáld ki magad, fedezd fel a benned élő költőt, a kreativitás benned van, és ha nem mersz kiállni színpadra, gyere, tedd mérlegre a teljesítményünket, tapsolj, ha tetszik, fütyülj ki, és küldj el bennünket a színpadról, ha nem.” A közönség pedig tapsol, éljenez, lelkesen slam-koncertre jár, verseskötetet vesz, és idén megtanulta, ha igazán menő akart lenni, Závada Péter verseskötetével járt randizni.   

2. A legkatartikusabb: Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
Márai Sándor 2013-ban menőbb volt, mint valaha: mintha a jövőbe látott volna, amikor azon élcelődött, hogy a halott írók a legtermékenyebbek, mert ők publikálnak a legtöbbet. Márai idén két irodalmi szenzációval is meglepett bennünket: idén tavasszal látott napvilágot mostanáig kiadatlan Hallgatni akartam című műve, ami nem más, mint a Márai-életmű egyik legismertebb, egyben legkiemelkedőbb darabjának, az Egy polgár vallomásainak folytatása. A mostanáig kéziratban kallódó könyvet számos erénye mellett egyrészt az teszi megkerülhetetlen és hiánypótló alkotássá, hogy hivatalosan ez tekinthető az első emigrációban született Márai-műnek; másrészt tűpontos képet fest a klasszikus Európa elveszítéséről, egy értékvesztett időszakról, a polgári Európáról és a polgári Magyarországról. A Helikon Kiadó azonban nem érte be ennyivel, és novemberben piacra dobta az Egy polgár vallomásainak teljes, hiteles kiadását, amit egy Márai-korabeli személyiségi jogi per miatt máig csak csonkolt és cenzúrázott verzióban ismerhettünk. Az 1935-ös debütáláskor botránykönyvvé avanzsált mű ma is bőven tartogat izgalmakat, a pikáns, fülledt erotikába hajló részletektől kezdve a kegyetlen kritikán át a máig érvényes bölcs, érvényes és a hétköznapok útvesztőjében irányt mutató gondolatokig.

3. A legbotrányosabb: Szepesi Niki
Szerencsére 2013-ban is dübörgött a bulvár, egy rossz szavunk nem lehet: jutott bőven napi betevő legfőképp a magyar bulvár új csillagának, a bulik, a medencék és az orgazmusok királynőjének, Szepesi Nikinek köszönhetően. Ráadásul Niki a nyár folyamán egyből két könyvvel is előrukkolt: Az Én, a szexmániás kitárulkozó vallomásait az Orgazmuspontok pajzán kalandokban bővelkedő történetei követték. Idén Niki jóvoltából mindent megtudhattunk az elmúlt 10 év magyar élsportolóinak „valódi” fizikai adottságairól és teljesítőképességéről. Persze az Én, a szexmániás és az Orgazmuspontok számos más tanulsággal is szolgált: kiderült, hogy Szepesi Niki botránykarrierjének mélyén valójában egy elveszett, egy átmeneti generáció útkeresése és küzdelme látszik, és a botcsinálta írónő az úszó- és sportolótársadalom embertelen világáról is lerántotta a leplet, élen a kegyetlen Cárral, egykori edzőjével. A könyv és Szepesi Niki számos „társalkotót” is megihletett: kétségtelen, hogy 2013, és egyben a magyar kereskedelmi televíziózás történetének legnagyobb tahósága Hajdú Péter nevéhez köthető, aki Frizbi című szuperprodukciójában szembesítette egymással Szepesi Nikit és Kicsi Bácsit.

4. A legnagyobb találkozás: Michel Houllebecq, magyar hangja Tótfalusi Ágnes
Jött, látott, unatkozott kicsit, mondott néhány mondatot, aláírt pár könyvet, rámászott a csinos bölcsész-riporterlányokra, majd hazament Franciaországba az idei nemzetközi könyvfesztivál díszvendége, a kiábrándult értelmiségi, Michel Houellebecq. A gyakran Európa Bret Easton Elliseként emlegetett, Goncourt-díjas, hihetetlenül népszerű francia író egy agysebész precizitásával és könyörtelenségével tárja föl a nyugati kultúra összes ellentmondását, hazugságát és képmutató gesztusait. Az Elemi részecskék (2001), A csúcson (2003), Egy sziget lehetősége (2006), A térkép és a táj (2011), és a Lanzarote (2013) szerzője egy percig sem finomkodik, miközben filozófiai mélységekben járva, de mégis közérthetően fogalmazza meg az ezredforduló és napjaink átkozott kérdéseit: hihetünk-e még a  szerelemben, lehet-e még igaz, mély kapcsolatokat teremteni, hogyan küzdhetjük le szorongásainkat, és hogyan lehet a kollektív hazugságok hálózatából kiszabadulni? Ha szexualitásról van szó, Houllebecq szeret naturalista íróként viselkedni: kétségtelen, hogy nem virágnyelven, hanem a hétköznapi emberek módján beszél a szexualitásról. Éppen ezért kétségtelen, hogy kevés olyan ellentmondásos írót ismerünk, mint Michel Houllebecq, akit egyszerre tartanak számon az erkölcsi relativizmus, a pornográfia, a destrukció irodalmi szimbólumaként, miközben munkássága mélyen moralizáló, szentimentális és társadalmi érvényű.

5. A legszórakoztatóbb: Kálmán Olga
Idén végre kiderült, hogy vajon Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc az izgalmasabb interjúalany? Vajon az ellenzéki vezetők közül Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon képes összeszedettebben és meggyőzőbben fellépni? A politikusok közül ki az, aki miközben hazudik, mint a vízfolyás, nem leplezi le a saját hazugságait? Mikor esett le, hogy Mogács Dániel, a Kétfarkú kutya párt képviselőjelöltje politikust játszva csak szórakozik? Miért Deutsch Tamás a legjobb vitapartner? Ki volt az az interjúalany, aki képes volt országos pánikot keltve illegálisan megsérteni Budapest légterét csak azért, hogy időben odaérjen az Egyenes beszéd forgatására az ATV stúdiójába? Hogyan szeretett bele az ATV riportere az ATV főrendezőjébe? Hogyan lett Kálmán Olga a Fidesz-tagok kommunikációs trénere és hogyan nem lett kormányszóvivő? Egyáltalán, hogyan vált a vidéki tanárnőből az Egyenes beszéd félelmetes politikusszorongató riportere, a felmérések szerint Magyarország egyik leghitelesebb médiaszemélyisége? Miért váltak halálos ellenségekké Friderikusz Sándorral Lamperth Mónia miatt, és hogyan zajlott éveken át az ATV berkein belül a Kálmán-Friderikusz médiaháború, amibe még Vidám Vasárnap-gurunak, a TV-tulajdonos Németh Sándornak is be kellett avatkoznia? Kálmán Olga Egyenes beszéd című riportkönyvéből ez most mind kiderül a műsorvezetőtől szokatlanul szórakoztató stílusban, és még az is, hogy ki tette az ATV stúdiójában az asztal alá a Mogács-interjúban előkerült rágót.

+1: a legnagyobb szenzáció: 2013-ban fény derült az utóbbi évek egyik legnagyobb magyar irodalmi titkára, vagyis arra, hogy 2008-ban ki kezdte azzal a mára elhíresült mondattal a regényét, amit sikerült hasonló szellemben folytatnia: „Amikor magamhoz térek egy fasz van a számban”. 2013 nagy leleplezője nem más, mint Kabai Lóránt költő, szerkesztő; akiről kiderült, hogy valójában ő Spiegelmann Laura, és az ő jegyzi az elmúlt években a legtöbb irodalmi találgatásra okot adó Édeskevés című magasirodalmi pornóregényt.

*

Máthé Áron

Mozi
Ebben az évben is pompás filmet vágott a fejünkhöz a jó öreg Woody Allen. A Blue Jasmin nem vidám sztori, de akár igaz is lehetne. A kurvából nem lesz jó feleség, a kör pedig előbb-utóbb bezárul. Woody Allentől az igazságot ilyen kegyetlenül érvénesítő filmet még nem is láttam. A Gravitáció az év titkos favoritjaként jelent meg. Egyesek szerint az űrkorszakról szól, mások szerint felháborító, hogy régen hívő férfiak mentek fel a Holdra, ma meg hisztis, amerikait lelkiző nőcik jönnek vissza az űrből. Szerintem meg egy gyönyörű, összetett film. Az év nagy csalódása a Hobbit második része. Peter Jackson a végére Reszkessetek, betörőkké változtatta, sőt Tom és Jerry szintjére fokozta le a Gyűrűk Ura magasztos világát. És akkor még nem is beszéltünk a rengeteg hatásvadász „apokrif” részről. És könyörgöm, a törpök nem alacsony emberek! Ugyan 2012-es film volt a Zero Dark Thirty, de nálunk csak tavaly mutatták be a mozikban. Felhajtás nélkül érkezett, elég hosszú is, de megérte megnézni. Oszama bin Laden halott, és a CIA nem nyugszik, ez biztos, de hogy mi ez a film, propaganda, vagy elrettentő tanmese, esetleg a „nem is igaz, de sztorinak jó” kategóriája, nem tudjuk. Mindenesetre jó lenne tudni, hogy Amerika tényleg olyan hely, ahol az akció sikerét úgy jelentik be, hogy „For God and Country!”.

Kiállítás
A Szépművészeti idén is hozta a formáját, és ez üdítően jó forma. Caravaggio és társai azt az Európát idézik, amelynek az örökségére a mai napig lehetne támaszkodni, és igény is volna rá. Nagyság, szépség, emelkedettség, és igényesség minden alkotáson. Az emberi létezés százféle arcát fényképnél hitelesebben ábrázoló festmények. Egy olyan kiállítás, amelynek a képeit utóbb albumban lapozgatva szívesen tűnődik az ember. A Terror Háza Múzeum ismét egy olyan témát vett elő, amely méltatlanul hevert a padláson, ahova a Vasfüggöny bukása után száműzték. „25 év. Miért kaptad? Csak úgy, semmiért. Hazudsz, a semmiért 10 évet adnak.” Szolzsenyicint életműve alighanem a XX. század nagyszerű orosz alkotói között is a legjelentősebb helyezésig lendíti. Sőt, Alekszandr Iszakevics az egész posztmodern világ keresztény lelkiismeretévé is vált. Pontosabban válhatott volna, ha kényelmetlen igazságait nem övezi elhallgatás. A Terror Háza ideiglenes kiállítása erre irányította a figyelmet.

Színház
A színházi világ minőség helyett viszont a botránytól volt hangos. 2013-ra is jutott egy kis dagonyázás a progresszió által felkavart sikamlós kulturális vizekben. Az István a király Alföldi-féle változata (IK 3.0) jelentette az év kétes értékű szenzációját. Börtönbe zár a Szent Korona, a papok nácik – érdekes, hogy az ősmagyar-ellenes tábor reklamációja ezúttal elmaradt. Kalitkaként mutatni be a közösségi létezés hagyományos formáit, óhatatlanul is a Gyaloggalopp királyfija jelenik meg, aki magasról tesz mindenre és csak dalolna. Az érdeklődés nagysága mutatja, hogy sokan még mindig az okkult kultuszukat megillető áhítatos borzongással nézik azt a fajta művészetet, amely ezekben az esetekben nyilvánvaló szemfényvesztés, semmi több.

Ital
Az etyeki pincefesztivál megszűnt, sajnos. Pontosabban átalakult. A bornak azon a felső kategóriás dionüszoszi ünnepélyén idén már nem találkozhatott mindenki mindenkivel. Talán ez az év legnagyobb vesztesége.

Étel
A minőségi fast food frontján kicsit mintha előbbre léptünk volna az elmúlt évben. Egyre több helyen és egyre jobb vietnami leveset lehet enni. A expressz indiai lejjebb költözött az Andrássyn, de attól még ugyanolyan finoman lakmározható maradt. Nyílt egy trendi grúz önkiszolgáló, bár ennek nagyobb a füstje mint a lángja. A Mlinar pékségei végre hazai egzotikumot jelentenek, legalábbis ha középkori vagy modern közép-európai fogalmakban gondolkozunk. A Cserpes szilárdan áll, egyre több helyen kapni kenyérlángost, a kínai alacsony kategóriás büfék örvendetesen megritkultak, de mikor lesz végre sokkal több jellegzetes, helyi (magyar) gyorskajálda a Körúton? Itt a törökök hegemóniája megingathatatlannak tűnik egyelőre.

Könyv
A könyvkiadás eljutott arra pontra, hogy lassan több lesz a zaj, mint az információ. A tragikus csúsztatásokra építő „A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban” című poszt-szovjet propagandakiadvány jelentette az év történelmi kiadványainak mélypontját. Ezzel szemben a Századvég gondozásában megjelent Theodore Dalrympe: Az előítéletek dicsérete című könyve a józan ész nevében megfogalmazott újragondolása életszemléletünk egyes területeinek. 

*

Kovács Péter

Hogy mit olvas az ember 2013 Magyarországán, ha megverte a sors a szabad gondolkodás képességével? Mi mást, mint klasszikusokat, ha a ma napi hőseiről kíván tájékozódni. De olvas ma valaki még antik klasszikust egyáltalán? Aligha sok olyan elvetemült szaladgál a világban, aki Prokopios nevétől lázba jön és rohan a könyvespolca antik sarkához leemelni a Titkos történetet. Pedig kifejezetten szórakoztató olvasmány, ahogy a nagy Justinianus bizánci császár udvari történetírója a fejével játszva megírta az asztalfióknak ura és annak neje, a volt kurtizán, Theodora császárné valódi jellemét.

Mint ahogy szintén nem tartotta publikálandónak Márai sem a 2013-as könyvhét szenzációjának számító, az író halála után évtizedekkel kiadott, Hallgatni akartam című kötetét, amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásai című korszakos könyv harmadik, befejező része. Aligha lehetne aktuálisabb Márai metsző elemzése a Horthy-korszakról és kritikája a magyar jellemről – amelynek legnagyobb ostorozója ki más is lehetett volna, mint a legnagyobb magyar, Széchenyi, aki az általam szintén tavaly elolvasott Kelet népében kíméletlenül aktuális módon világít rá szalmaláng lelkesedésű, ám tenni kevésbé akaró kelet-nyugati jellemünkre. Nem is nagyon hivatkoznak rá napjaink politikusai. Hivatkozik viszont Szekfű Gyula, aki a két világháború közötti korszak ideológiáját meghatározó művében, a Három nemzedékben Széchenyitől indul, hogy aztán vitatható következtetések során mutassa be Trianonig tartó hanyatlásunkat, mely aztán Szekfű reményeivel ellentétben nem újjáépülésre, hanem diktatúrák sorához vezetett a 20. században. Erről szólt Ungváry Krisztiánék remek útikönyve, a Budapest a diktatúrák árnyékában című is, amely végigvezet a város rémdrámáiban részt vevő ismert és kevésbé ismert helyszíneken.

Ha már a kevésbé ismert témáknál tartok, kiszakadtam idén a mindennapi nyomorúságainkból, és egy hihetetlen elme, az izomsorvadásos betegsége miatt gyakorlatilag csak az agyát működtetni tudó angol kozmológus, Stephen Hawking életművében is elmerültem. Mindenkinek ajánlom az életéről és gondolatairól szóló könyvet, a nem túl fantáziadús nevet kapó, ám annál lebilincselőbb Stephen Hawking élete és munkássága címűt. Hawking csak gondolkodik, de olyan kapukat nyit az univerzum felépítésének megértése felé, amely túlszárnyalja minden sci-fi író fantáziáját. Bezárta viszont a kapukat Richard Dawkins etológus ateista hitvallásként is felfogható műve, az Isteni téveszme. A kissé dagályos és arrogáns tudós Isten létét tételesen tagadni tervezett könyvét megismerni érdemes, de az ellentábort meggyőzni nem fogja, sajátjainak meg unalmas.

És végül még két fontos könyvre jutott időm idén, melyekkel egyetérteni nem kötelező, de olvasni kellene mindenkinek. Tormay Bujdosó könyvénél jobban nem ábrázolta még senki a trianoni összeomlás-kori vezető réteg gondolkodását. Závada Jadviga párnája remekmű mind szerkezetében, mind a velünk évszázadok óta együtt élő népek (itt történetesen a békési szlovákság) gondolkodásmódjának megértetésében.

Zene? Ott a nem túl divatos monarchikumnak számító operett, amelyet a Kossuth-kiadó újságárusoknál kapható, CD- melléklettel ellátott, igényes sorozatban tálalt az olvasók és hallgatók elé; folytatva a klasszikus zeneszerzőket, majd az operákat bemutató sorozatait. Kiváló lemezt adott ki a felvidéki Somorja magyar rockbandája, a Rómeó vérzik, és a harminc éve elpusztíthatatlan, győri Aurora punkzenekar is. Ez utóbbi Nincs térerő című számában kifejtik a (köz)életérzést: „egyforma hülyék cirkálnak fel-alá mindkét oldalon”. Nos, 2014-ben hülyékből kellene kevesebb és jó könyvből több az életünkbe.

*

Film. Ha az ember másnapos, akkor vagy töltsön rá, vagy nézzen Tarkovszkijt. Hogy korábban egy évtizeden át melyik megoldást preferáltam, mutatja, hogy csak 2013-ban néztem meg a Sztalkert, Andrej Tarkovszkij 1979-es saras, rozsdás, földelt sci-fijét. Ez Eduard Artemjev meditatív zenéjével az elképzelhető legnagyobb trip téli időszámítás idején, amolyan ká-európai hígítós, amely után napokon át csak folynak a gondolatok. Mi volt ez, meteorhullás? A világűr lakóinak látogatása? A Sztalker valószínűleg a kultúra egyik legfontosabb alkotása, gyomorfekélyes szovjet művészek válasza a Csillagok háborújára, ewok-macik helyett kóbor kutyákkal és jedik helyett a vodkát vizespohárból ivó félrecsúszott emberekkel. Szeretném itt most megfejteni, de félek attól, hogy kevés vagyok hozzá, mert a Sztalkernek olyan mélységei lehetnek, amelyeket még biztos nem érthetek. Ahogy az utazók se mernek végül belépni a Szobába, ahol a legbensőbb kívánságok teljesülnek. Ha nem is derül ki, hogy mi a Zóna, az biztos, hogy Tarkovszkij a filmtörténelem legnagyobb költője, aki egy algaölő vegyszerektől habzó, gumikkal, roncsokkal és szentképekkel teledobott bányatavat is úgy tudna fényképezni eseti jelleggel elúszó halakkal, hogy az Michalangelo bármely freskójának szépségével érne fel. És mellesleg az 1986-ban elhunyt Tarkovszkij a Sztalkerben mindent elmond arról, hogy a rendszerváltás óta hogyan mondott csődöt az értelmiségünk: „Hát milyen értelmiségünk van nekünk?” A film főhőséhez hasonlóan teljesen jogosan fakadhat ki bármelyik melós, aki kedd este bekapcsolja a tévét, hogy megnézzen egy beszélgetést.

Zene. 2013-ban nagyrészt a Galilei Körről szóló disszertációmon dolgoztam, márpedig a felpörgéshez és a klaviatúra veréséhez nem tudok jobb háttérzajt, mint az akciófilmtémák koronahercegétől, a fiatal James Hornertől a Kommandó idegtépő szintetizátorzenéjét. Azzal, hogy Horner fúvósokat pakolt rohanó szintialapra némi ajtócsapkodással, akkora forradalmat csinált, mint anno Schönberg az atonális zenével. Kis túlzással persze. A Kommandó egyértelműen a horneri életmű csúcsa a 48 órától a Vörös zsaruig terjedő és önismétlésekben bővelkedő legnagyobb korszakából: „Fémkeblű dinamókat szopnak a sivalkodó transzformátorok”, talán ezzel a József Attila-sorral tudnám leginkább leírni, kerülve a Megasztár-zsűri közhelyeit, mint amilyen az „átjön”. Pedig átjön ez, ahogy a megasztár Schwarzenegger üti át a filmben az önsorsrontó fekete zöldsapkással az üvegtéglafalat. Az 1985-ös Kommandó amúgy a legjobb purista akciófilm, amely egy időben a csúcsot tartotta az egy filmben látható legtöbb emberöléssel. Egyszer felragasztott szemhéjakkal kéne elé kikötözni Mundruczó Kornélt, sztereóban bömböltetve Horner zenéjét, és akkor elkerülnénk az újabb Deltát. A deltát a Kommandóban Schwarzenegger hozza.

Könyv. Hornerhez hasonlóan nyúlja magát regényíróként a tudós Umberto Eco, aki saját bevallása szerint gondolkodni a vécén szokott, konferenciákon inkább alszik, és akinek A prágai temető című 2012-es regényét egy év késéssel olvastam el. Eco egy jó ideje olyan, mint Brian Jones halála óta a Rolling Stones. Ne várjunk tőle megújulást, de mindent megbízható minőséggel hoz. Nevezett regényében Eco a Cion bölcseinek jegyzőkönyve genezisét írja meg, miközben mindent elmesél arról, amit a modern antiszemitizmus kialakulásáról tud, amely pedig nem kevés. Ha nem is a legmagasabb irodalmi minőség, de Eco parádés morfológiai játékot játszik a jezsuitákkal, szabadkőművesekkel, zsidókkal és nőkkel kapcsolatos, ugyanarra a sémára épülő összeesküvés-elméletekkel. Ezeket a konteókat Eco könyvében úgy nyelik be a 19. századi Szaniszló Ferencek, mint kacsa a nokedlit, vagy még inkább, mint az ínyenc misztifikátor főhős, és a regény egyetlen kitalált alakja, Simonini a szarvashúsos pizzát. Lehet rajta nevetni.