Változó idők

„Először nyomdai hibát gyanítottam, amikor a globális neoliberális eszmék terjesztője, a Financial Times a minap szerkesztőségi vezércikkben ajánlgatta Európának az unortodox gazdaságpolitikát. De nem. Úgy tűnik, ennyit változott a világ 2008 óta. Ami korábban unortodoxnak, szokatlannak számított, az ma széles körben használt válságkezelési koncepció lett. Mindaz, ami a 2010-es kormányváltás után még szentségtörésnek, a hagyományos gazdaságpolitikai eszköztár semmibevételének tűnt, azt most már jól bejáratott politikaként kezelik. Sőt, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezetője, Christine Lagarde asszony nemrég már attól óvott, nehogy túl korán vezessék ki az unortodox intézkedéseket az egyes kormányok, mert a világgazdasági kilábalás még túl törékeny. Hasonlóképp nyilatkozott az angol jegybank elnökhelyettese és az európai gazdaságpolitikát meghatározó számos más döntéshozó is.

Az utóbbi hetekben megjelent kedvező magyar gazdasági adatok kétségkívül azokat igazolták, akik – felismerve, hogy a válságkezelés hagyományos receptjei már nem működnek – bátran éltek a szokásostól eltérő technikákkal. Emlékszünk, mekkora ellenállásba ütköztek. Itthon a baloldalnak nevezett neoliberális politikai pártok még elakadt lemezként erőltették a Nemzetközi Valutaalap akkor már rég lejárt receptjét, ami igencsak egyszerű volt: megszorítások az egyik oldalon, a másik oldalon pedig – semmi. Így lett Görögország és Ciprus IMF-programja is a valutaalap történetének legnagyobb baklövése, amit már nem is lehetett takargatni. Be kellett ismerni, ez volt a kisebb rossz. Az Európai Bizottságnál mint a multinacionális nagyvállalatok érdekkijárójánál szintén ellenállásba ütközött az azóta 90 százalékban teljesült Széll Kálmán-terv jó néhány, nem konvencionálisnak számító eleme. Az elmúlt évek bebizonyították: amit a fejlett államok kormányai a gazdaságélénkítés terén tettek és tesznek, az cseppet sem nevezhető hagyományosnak. Sorjáznak az állami mentőcsomagok (és már rég nemcsak a bajba jutott bankoknak, hanem) a termelő és szolgáltató szektorok mentőövet igénylő egyes nagy szereplőinek is. A szinte monopolhelyzetben lévő mamutvállalatok vezette kiugróan nyereséges szektorok különadóit és a bankadót egyre több országban fizettetik. Hódít a hajdan kiátkozott protekcionizmus, és az állami beavatkozások soha nem látott mértéket öltenek. A leglátványosabb közbelépés kétségkívül a munkaerőpiacon történt, amit a 2004-ben és 2006-ban csatlakozott uniós államok közül mindenhol alkalmaztak (nálunk munkahelyvédelmi programként vezették be).”