„A fentiek fényében talán érthető, hogy miért mondom évek óta: a nagy nemzetközi szervezetek adományfelhívásaira adott válasz helyett inkább a hazai szervezeteket támogassuk nemzetközi katasztrófáknál is. Lehet, hogy az UNICEF vagy a Nemzetközi Vöröskereszt dollármilliókkal tud segíteni, de ha abba mi, magyarok is adunk pénz, arról soha nem fog kiderülni, hogy honnan jött az adomány. Ha egy magyar szervezet visz ki valamit a katasztrófa sújtotta térségbe, akkor a helyiek tudni fogják, hogy ezt magyarok küldték nekik – húsz év tapasztalatával mondom, hogy ez sokkal jobb országimázs, mint egy pezsgős-kaviáros vacsora a diplomatáknak. És a nemzetközi szervezet nem fogja kimenteni a magyar állampolgárt a bajból, mint ahogyan a baptisták a múlt héten megtették.
Apropó mentés: bár tudom, hogy fölösleges idegességgel jár, néha én is elolvasom a cikkeim alá vagy a témába vágó más írásokhoz írt kommenteket. Egy fűtött szoba melegéből könnyű osztani az észt, de egyszerűen nem tudom megérteni, amikor valaki azzal intézi el egy segítségre váró magyar ügyét, hogy »minek ment oda, úgy kell neki!«. És persze előjön az örök kérdés is, hogy mennyibe került a mentése. Egy humanitárius szervezet nem a kommentelőknek, hanem az adományozóinak tartozik elszámolással – ha valaki arra ad pénz, hogy a magyar honfitársát kimentsék a káoszból, akkor azt a legjobb tudásuk szerint kell végrehajtani. Arról nem is beszélve, hogy az milyen kommentcunamit indított volna el, ha a szervezet nemet mondott volna a mentésre szóló felkérésre. Vannak országok, ahol az egész hadsereg megmozdul, ha egy állampolgáruk bajba kerül, és pénzt, energiát, országhírnevet nem kímélve mindent megtesznek a kiszabadításáért. Jó látni, hogy Magyarországon már van egy olyan erős civil világ, amely egy ilyen feladatot is végre tud hajtani – nem vagyok benne biztos, hogy ezt minden európai uniós ország kormánya ilyen hatékonyan meg tudta volna oldani.”