Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Megérezhetünk valamit a szentek közelségéből. A hatalmas szobrok bumfordi esetlegessége sem fedi el a tényt, hogy egykor élt emberek szenvedésével szembesülünk.
„Emeljük ki meghatározó motívumaikat, testrészeiket, azokból készítsünk hatalmas, mozgó szobrokat, melyekbe építsünk jó látható módon olyan gépi elemeket, melyek mozgatásukat végzik, s tegyük őket a látogatók által gombnyomás segítségével mozgathatóvá. Ezek a kinetikus szobrok ráadásul legyenek úgy megszerkesztve, hogy gombnyomásra végrehajtott mozgásukkal zajt csapnak, zörögnek, dübörögnek és csikorognak, és valóságos kínt tudjanak okozni az ábrázolt szentnek. Az eredmény: Szent Jeromos egy gombnyomásra kővel kezdi ütni a mellkasát, Szent Tamás pedig kinyújtott mutatóujjával bök bele Jézus sebébe.
Sokkoló művek, ha tetszik megrendítőek. Mi mérjük a szenvedést hőseinkre. Persze, csak ha megnyomjuk a gombot. Ha viszont nem tesszük, halottak maradnak szentjeink. Lehetetlen helyzet, így vagy úgy, a bűn elől nincs menekvés. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy játékos ötlet? Hiszen a kinetikus szobrok korábbi nagy korszakára emlékeztet, a modernizmus hőskorára. Tehát két értelemben is a múlttal szembesít: klasszikus festmények kinetikus feldolgozásai ezek, a múlt és a modernitás összekapcsolásai, az utókor ironikus távlatából.
De mindezeken, tehát játékon, zajon, sokkoláson túl megérezhetünk valamit a szentek közelségéből. A hatalmas szobrok bumfordi esetlegessége sem fedi el a tényt, hogy egykor élt emberek szenvedésével szembesülünk. A művész pedig láthatóan teljes egzisztenciájával vett részt a projektben: a falakon látható hatalmas kollázsokon a fájdalmak kimerítő katalógusát adja, mint egy képeskönyv, vagy anatómiai atlasz.”