Az utolsó felkelés - III. rész

„A »Zöld Falon« belül egyre növekszik a feszültség. A természettől elzárt civilizáció és a természet hatalma alól felszabadított ember kollektív civilizációs neurózisára - mint a technoszféra burkát belülről feszítő erőre - már Freud is figyelmeztetett, amikor a »nyugtalanság és a szorongó hangulat« fokozódó jelenlétéről írt Rossz közérzet a kultúrában című utolsó előtti, 1930-as művében. Konrad Lorenz világosabban ragadta meg ennek okait és szimptómáit, amikor A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című röpiratában (1971) úgy fogalmazott, hogy 
1. a túlnépesedés révén előálló összezsúfolódás agresszióhoz vezet, 
2. a természetpusztítás következtében megfosztjuk magunkat a természet szépségétől és tiszteletétől, 
3. az önmagunkkal való versenyfutás megfoszt az elmélkedéstől, 
4. a technológia és a fogyasztás miatt életünk és érzelmeink természetes ritmusa átadja helyét »a hallatlan unalom észrevétlen rezgésének”,
5. a szociális viselkedésünket korábban befolyásoló szelekciós mechanizmusok megszűnnek, 
6. leromboljuk az értékeket, amelynek következtében a nihilizmus szétfeszíti a társadalom rétegeit, 
7. a tömegkommunikáció dogmásítható ízlést és véleménydiktátumot alakít ki.
Konrad Lorenz észrevételei között különösen fontos az, amely szerint a szűk helyen való összezsúfolódás miatt az emberi kapcsolatok kimerülnek, ellaposodnak, fásultság és egyfajta „érzelmi elfagyás” tapasztalható. S valóban, ki ne érezte volna már, hogy az egész társadalom egy tömött busz, ahol a fojtott csenden lassan átszüremlik az illedelmes felszín alatti atavisztikus erőszak?

J. G. Ballard Kingdom Come című utolsó, 2006-os szatirikus regényében valami hasonlót fogalmazott meg, amikor egy olyan fogyasztói társadalomról írt, ahol a gigantikus unalmat a vásárlás és az erőszak államilag engedélyezett formái (futball-szurkolás és a bevándorlók elleni fellépés) vezetik le. »A felvilágosodás nagy álma, amely szerint az ész és az önérdek vezeti az embert, a fogyasztásban valósult meg« - áll a regény egyik elgondolkodtató helyén. A vásárlás ebben a disztópiában az erőszak szublimálását és a viselkedés kontrollálását szolgáló domesztikációs mechanizmus. A 2013-as A bűn éjszakája (The Purge, rendezte: James DeMonaco) című horror-filmben az erőszak kanalizált változata egy hasonlóan jó gazdasági körülmények között működő fogyasztói társadalomban a spártai helóta-mészárláshoz hasonlítható módon valósul meg. A »megtisztulás éjszakáján« bárki követhet el gyilkosságot. 

»A kertváros erőszakról álmodik. Az emberek jóságos bevásárlóközpontjaik védelmében szendergő utcácskáik házaiban alszanak, s türelmesen arra várakoznak, hogy valami rémálomszerű esemény egy szenvedélyesebb életre ébressze őket« - írja Ballard. Eszerint a fogyasztói társadalom csupán azt érte el, hogy az erőszak a törékeny felszín alá került. Igaza van Baudrillard-nak, hogy a civilizált társadalom az erőszak formáinak monopolizálása után ugyan nem engedélyezi annak kisajátítását, de azokon a pontokon, ahol a »burzsoá sterilizálás« nem volt teljes körű, ott ellenőrizhetetlen folyamatok indulhatnak el, amelyek vírusos fertőzésként terjednek. A pacifikáció, az izoláció és az ellenőrzés mind-mind a különbözőség és a sorsszerűség eltörlésére irányuló civilizációs kényszer, amelyekkel szemben az ellenállás hol észrevétlenül, hol zavaros aktusokkal megy végbe. A passzív fogyasztással és az elidegenedéssel szemben leginkább az a »fegyveres szituacionalizmus« lehet hatékony, amely váratlan helyzeteket teremt és látható jeleket hagy, azaz a képzelet direkt akcióiként vagy »molekuláris forradalmaként« (Guattari) működik. 

Napjainkat a pénzügyi tranzakciók csendes súrlódásmentessége uralja, társas kapcsolatok helyett átutalás, közlés helyett megosztás jellemzi. Olyan világban élünk, ahol annyira nem történik semmi, hogy egy autóbaleset már eseménynek számít. Az ötfokosra hűtött félhomályos szerverszobák olyanok, mint a képzelet vágóhídjai, hiszen a felejtés lehetetlenségével sokkolva a tudatunk halálkamráit jelentik. Láttam már áruházi bevásárlókocsit parkoló kellős közepén felejtve, oldalára dőlve mocsárban rozsdásodva, szórakozó-negyed szélén felborítva, és Dunába gurítva is, gyomrában üres sörösdobozokkal. Mindannyiszor a fogyasztói társadalom mérhetetlen magányát árulta el, kétségbeesett jelként a felesleges kihasználásra emlékeztetett. Ha nem érdekel sem az új okostelefon, sem az applikáció, és nem akarok becsekkolni, ha »nem kell hajó, nem kell repülőgép« (Tankcsapda), akkor máris kívül kerülök ezen. Hiszen nem arról van-e szó, hogy a technoszféra totális transzparenciája és ellenőrzési mechanizmusa a fogyasztás révén valósul meg igazán, és lepleződik is le egyben? 

»Minden vad és spontán történelmi vagy politikai erőszakformát elfojtottunk vagy semlegesítettünk« már, véli Baudrillard (Az utolsó előtti pillanat. 1997), amely miatt civilizációnkban a véletlennek egyre kevesebb tere maradt. Egyedül az indusztriális civilizáció technológia által előidézett - azaz saját belső világából érkező - balesetei (amint Paul Virilio mondja), és a természet egyediségének, radikális különbözőségének váratlan beáradása - azaz kívülről érkező válaszcsapásai, az utolsó felkelés aktusai - kavarhatják fel a XXI. századi technoszféra időn és téren túli magányos nyugalmát. Utóbbi esetben arról van szó, hogy kell egy kis hajszálrepedés a burkon, a »Zöld Falon« támadt apró rés, amely a rendszer tökéletlensége miatt keletkezett, vagy mi magunk alakítottuk ki, s ott máris beszökhet a természet. Miután betört, a burkon belül elszabadul, és virálisan terjed. Az ipari társadalom természettel szembeni mérgezésére a természet a saját ellenmérgével válaszol. 

Titkos jelek figyelmeztetnek rá nap, mint nap, hogy közeleg az utolsó felkelés ideje, amelynek körvonalai először képzeletünkben sejlenek fel, majd hamarosan a tapasztalat horizontján is megjelennek. Nem betört bankkirakatok, megbénított vasútvonalak, egy általános sztrájk soreli katasztrófája vagy az európai uniós választásokon tapasztalható unott részvétlenség jelzi eljöttét. Hanem rókák halk neszezése a szemetesek között pirkadatkor, vagy egy szarvaspár szépsége és vadállati heroizmusa. Ide tartoznak a mindenütt jelenlévő digitális zaj elől az erdők csendjébe menekülők meghitt sétái, és amikor éjszakánként erdőket álmodunk városunk közepére, reggel pedig félszegen keressük nyomait. Sőt az is, ha fantáziánk homályából néhanapján előkerül személyiségünk valamely vonása, amely egyértelműen egy állat totemisztikus jegyeit viseli (egyesek kismalacra, mások menyétre, őzre vagy éppen medvére hasonlítanak). De ilyen a növekvő civilizációs zavarok előli menekülés számos öntudatlan szertelensége, vagy az egykori piac helyén épült, mára ürességtől kongó plázába költöző szombat délelőtti termelői piac nyers harsánysága is. A szabadság szelleme apró növényként nyílik a betonrepedések között.”