Tudsz még tizenöt éves lenni? Tudsz még hinni a szabadság harcában?
Moyses Márton vagy, 1941-ben születtél szász-magyar családban, Sepsiszentgyörgyön. Apád tisztviselő volt egy másik rendszerben, te pedig családoddal együtt megkapod a kispolgári billogot az újabb rendszerben. Elkezded 1955-ben a baróti gimnáziumot, ahol '56 őszén hallod a híreket. Azok hallatán arról verselsz az irodalomkörben, hogy a kommunisták az ártatlan munkásokat ölik. Az „ellenforradalmat” elítélő határozatot sem szavazod meg, egyedül a diákok közül. „Miért nem mondják meg az igazat, hogy Budapesten forradalom van?” – kérdezed. Nemzeti származásod alapján, társadalmi osztályod alapján, véleményed alapján törpe kisebbségben vagy egy nacionálkommunista rezsimben. De nem adod fel, sőt. A szabadságharc eszméjének hatására rábeszéled három kisdiáktársadat, Bíró Benjámint, Józsa Csabát és Kovács Jánost, hogy nekiinduljatok együtt a határnak, át Magyarországra, hogy akár fegyverrel a kezetekben segítsétek a magyar forradalmat.
Nem hümmögsz a hírek hallatán a meleg szobában a reggeli kakaó mellett, nem is lájkot nyomsz az íróasztalodnál ülve; hanem bekötöd a cipődet, felveszed a kabátodat, és elindulsz az egyik diktatúrából a másikba, mert hallod, hogy ott felkeltek az elnyomás ellen az emberek. Nem eldobod, hanem felveszed magadra a felelősséget, pedig nem kért meg rá senki. A belső parancs, a belső iránytű mutat neked utat. Nem hagyod magadban elnyomni. A szabadság első fuvallatára nem megszöknél, hanem beszöknél Magyarországra. Hogy magyar lehess. Hogy szabad lehess.
Négy, alig 15-16 éves diák, ezek vagytok ti – egy ötödik társatokat otthon tartjátok, de ez is csak úgy sikerül, hogy az ágyhoz kötözitek, mert ő is annyira menne –, és nekiindultok a határnak, mert harcolni akartok a szabadságért. A magatok és a mások életéért.
A határon viszont nem jutsz át, elakadsz, csak két társad kavarodik el Debrecenig. Őket később a magyar titkosszolgálat adja vissza készséggel a Secunak. Te is visszakerülsz oda, ahonnan elindultál. A gimiből kirúgnak, jóakarók segítségével végül Marosvásárhelyen érettségizel le. Utána egy évig gyárakban dolgozol, tanulmányokat írsz a kommunista kizsákmányolás rendszeréről. Aztán fölvesznek egyetemre, ahol forradalmi verseket írsz, mire letartóztatnak egy egyetemi előadás közepén.
A Secu börtönébe visznek, kezdődnek a kihallgatások, Hét év börtönre ítélnek, verseidet elkobozzák, szabadságodat elveszik, a testedet megtörnék, de a lelkedet már nem tudják. Levágod a saját nyelvedet, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőled. Két év múlva végül szabadulsz, visszazárnak a szülőfaludba, ahol csak a téeszben fogsz tudni dolgozni, istállószolgaként. Nyolc évig bírod, aztán Brassóba mész, vásárolsz egy liter benzint, majd kilépsz a város főterére...
...Még három hónapig szenvedsz, a Secu parancsára nem kapsz orvosi ellátást, csak vallatnának tovább a test- és léleknyomorítók.
De már vesztettek. Örökre.
Te újra tizenöt éves vagy, és hiszel a szabadság harcában. Örökre.
*
Moyses Márton: Szomorú beszéd magamról
(Barátomnak)
Akit szeretek, mint a szeretőm.
Kiben úgy hiszek, mint az emberben,
Édes Barátom, sorsban sorsosom.
Hallaniok kell, ha panaszolom
az eljövendő szép embereknek.
A forradalmat hűen hordozom,
az emberséget bátran őrözöm
s tartogatom másabb időkre.
Most jó gyilkosok, értő gyilkosok
ölik szervezve zilált erőnket.
Marnak, harapnak és züllesztenek.
Magam élete alvajárókért
két sor szurony közt megy a halálhoz
Az út, jaj! hosszú nagyon odáig,
halált nem könnyen adnak sohasem.
(Nekik kegyelem lesz majd egyszerre.)
Lássa, akarom, ma is valaki
lássa, akarom, mai valaki
Erőm hogy legyen halált bevárni.
S tudjon magam volt helyén megállni,
hogyha kihullok, újra valaki.
Kolozsvár, 1960
