„Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tudom, hogy itt most irgalmasságra volna szükség, és kegyelmet kellene gyakorolnom azokkal, akik állnak, és igazából csak annyit kellene mondanom, hogy a tárlatot megnyitom. De tudják, a kötelesség ezt nem engedi, ezért engedjék meg, hogy ennél bővebben köszöntsem Önöket. Először is hadd kapcsolódjak ahhoz, amit Baán László főigazgató úrtól hallottunk. Itt egy Rudnayra hivatkozó művészeti ars poeticát ismerhettünk meg, és hogyha az ember nem művészként hallgatja ezeket a mondatokat, akkor az bizony elmegy a nemzeti politika ars poeticájának is. Egyúttal emlékeztet bennünket arra is, hogy talán nem helytelen döntés, ha országvezetőket, politikusokat hívnak meg egy tárlat megnyitására, mert hiszen a mi szakmánk, a politika is művészet. A különbség csupán annyi, bár ez nem lényegtelen, hogy a politika a lehetőségek, a lehetséges művészete, a képzőművészet, úgy tűnik, inkább a lehetetlen művészete: olyasmire vállalkozik, olyan lehetetlennek tűnő dolgokra, amiket másképp, mint a képzőművészet eszközeivel nem lehet kifejezni. Nos, miután sikeresen kimentettem magam az ügyben, hogy mit is keresek én itt, és miért fogadtam el ezt a meghívást, engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem a művészeket, akiknek az alkotásait ezen a tárlaton láthatjuk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem olyan régen jártam itt, Hódmezővásárhelyen, talán még emlékeznek rá, valakit kölcsön kértem innen, a városházáról. Ne féljenek, nem azért jöttem, hogy visszahozzam. Egyelőre meg vagyunk elégedve egymással, legalábbis nem tudok róla, hogy panasz lenne rám.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!