Az utolsó felkelés

„Rosszkedvünk telei

Már a zöldövezet sem a régi. Kiköltözés és reurbanizáció hamis pólusai között váltóáram gyanánt közlekedik a posztmateriális tömegtársadalom. Egyre több jel utal arra, hogy valamiféle érthetetlen kényelmetlenség ütötte fel a fejét, egyfajta zavaros rossz érzés lett úrrá a suburbökből álló piszkoszöld agglomerációs gyűrűn. Emelkedik ugyanis azok száma, akik a fővárosból való lármás kiköltözés után csendesen visszavándorolnak Budapestre. Miközben a növekvő területű lakóparkok egyre kijjebb és kijjebb űzik az erdőket, a reggeli és a késődélutáni dugó nemcsak az idegeket emészti fel, de a környező szántóföldek feletti tiszta levegőt is. A „civilizációs betegség” nem kitaláció, hanem létező állapot, leginkább járványosan terjedő neurózis. Például digitális nárcizmus, kapcsolatképtelenség, önkéntes magány, rosszkedvű érzéketlenség, szexuális kiégés. A metró elcsigázott utasait klausztrofób rohamok gyötrik, Érdet a legélhetetlenebb magyar peremvárosnak választják az internetezők. Az urbánus inszomnia hiánytalan komplementer megfelelője, hogy a peremvidéken hamar és gyorsan sötétedik. Előbbiben kialvatlanságot reggeliznek, utóbbiban unalommal takaróznak. 

A fényszennyezett, örökké ébren lévő megapolisz és a hamar sötétedő alvóvárosok kontrasztjába csupán az ürességgel telítődő külvárosok hoznak új színt. Ott, ahol a magányos lámpaoszlopok neonvillogása és a szilánkokra törő sörösüvegek zaja hasogatja fel a szürkésbarna külteleki unalmat. Azon helyek, ahová szó szerint hálni jár az élet, és azon negyedek, ahol az éjszakai élet másnap délutánig tart (majd kezdődik újra és újra és újra), valójában nem különböznek a lelki és szellemi üresség tekintetében. Sivár és közömbös betonszarkofágok az egyik, szenvtelen, semleges, dzsentrifikálva elidegenített, kereskedelmi marketing-kampányokkal átláthatatlanná reklámozott „közösségi terek” (értsd: kávézó, ahol van wifi) a másik oldalon. Ha jól belegondolunk, azt kell hinnünk, hogy érzelmi szempontból a csömöri buszmegálló nem különbözik a Gozsdu-udvartól. Egyvalami mégis akad: utóbbiban természetesen kapható rozéfröccs, de cigizni, azt persze nem szabad.

A fojtott, vibráló, itt-ott már átszüremlő hétköznapi erőszak szétinformált és túltechnicizált világunkban szintén nehezen különböztethető meg a természet katasztrófa-szerű direkt akcióitól. Nem is kell talán. „Azért csináltam, mert unatkoztam” - mondta egyszer egy utcai vandál arra a kérdésemre, hogy miért vonszolta az utca közepére a beton virágtartót. Nem tudjuk, ki és miért burogatott fel kukákat a főutcán, kinek ártott vajon a reggelre elferdült KRESZ-tábla, miért firkálták össze obszcén feliratokkal a hivatal bejáratát, kik verhették le a térfigyelő kamerákat és zúzták ripityára a parkolóórát, mi okból gyulladt fel az elhagyott raktárépület, és kit zavarhatott az a hajnalra kifolyt kirakatú fényreklám, amely a legújabb mobilnet-előfizetést reklámozta? „Az éjszakai vandalizmus, a névtelen támadások - ez a szavak nélküli pusztítás” - ragad meg kiválóan valamicskét ebből a Láthatatlan Bizottság ultrabalos Eljövendő felkelése (2007). Na igen, hiszen a diagnózisa sem kevésbé találó: „Diffúz tudathasadás. Burjánzó depresszió. Paranoid részecskék atomizációja. Kapcsolatok hisztérikussága.” Pár év alatt saját magunk virtuális képekkel közvetített önreprezentációjává váltunk, szégyentelen módon on-line menedzseljük az egónkat, miközben nem tudjuk megválaszolni a kérdést (fenét nem!), hogy „kihez tartoznak inkább korunk gyermekei: a szüleikhez vagy a tévéhez?” Megmondom: az Instagram-profiljukhoz.

„A fejlett ipari társadalomban kényelmes, súrlódásmentes, ésszerű és demokratikus szabadság-nélküliség uralkodik, amely a technikai haladás jele” - írta Marcuse Az egydimenziós emberben (1964). A késő-modern korszak fáradt unalma a totálissá váló árufétis spektakuláris rendjéből (Guy Debord), a végtelenített tükörképként működő szenvtelen szimulákrum képinváziójából fakad (Jean Baudrillard). Az információ, akárcsak a metrószerelvények, egyhangúan áramlanak, elektronikus adatok burkolják be tudatunkat, megszakítás nélkül készítik felvételeiket a térfigyelő kamerák (ki nézi őket? miért? mikor?), mindenütt jelen van a televíziós közvetítés, szüntelen on-line életet élünk. Ismét az Eljövendő felkelés korképe bizonyul helyesnek: kifinomult társadalmi közönyösség, aljasan szívélyeskedő kereskedelmi nyelvhasználat és örökös ellenőrzés a sorsunk. Ebben a helyzetben a rendszerhiba a megoldás, a barbárság hordozza a szellemet és a lelket, a zavar szüli a rendet, a természet kéretlensége a válasz a „szórakoztató-ipari komplexum” kényszereire. „A rendszer hibás működésében és kiskapuiban fedezhetjük fel az elemeit annak a válasznak, amelynek logikája szünteti meg magát a problémát” - szól az Eljövendő felkelés. Pontosan. Talán már napjaink mínuszos híreiben is találkozunk azokkal a furcsa jelenségekkel, eleinte érthetetlen zavarokkal, amelyek rövidesen rajtaütésekké „szerveződnek” és általános visszacsapássá állnak össze?

Autópályák szabdalják fragmentumokra a zöld felületeket, a benzinkutak civilizációs oázisként emelkednek ki az indusztriális kizsákmányolás alá vont földek agrársivatagából. Addig jó, amíg az autóban ülünk, kiszállni ugyanis veszélyes. A 2013. március közepi hóvihar mindenkit rá kellett, hogy ébresszen: hiába van okostelefonod, fedélzeti számítógéppel felszerelt autód, GPS a csúcstechnológiát felvonultató műszerfalad tetején - egy félméteres hófal megbénít. A természet részvétlen, kegyetlen, a maga akaratára kényszerít. Civilizációnk kis túlzással legszívesebben egy légkondícionált bevásárlóközpontban élne, ahonnét mindent ki kell irtani, aminek köze van a természet megváltoztathatatlan, kíméletlen, örök rendjéhez. 

A QSS Külvárosi című száma már a ’80-as évek második felében jól összefoglalta, hogy valaminek történnie kell: 

Ezredvégi kőkorszakunk

Megépítve betonból,

Van egy gyönge teóriám:

Mindenfélét lerombol.

Mi lehet az a „gyönge teória”, amely majd mindezt lerombolja, és közvetlenül úgy köt össze bennünket a környezetünkkel és önmagunkkal, hogy többé nem lesz értelme megkülönböztetni egymástól a bennünk lévő természetet attól, amely az erdő fái között és a róka odújában lakik? Csak nem a géptől tökéletesen idegen, vele metafizikailag sem egylényegű természettel lesz kapcsolatos?

Amikor leszáll az éj, vörösbundájú négylábúak fosztogatják a szupermarketek szemeteseit, sötétedéskor pedig agresszív vaddisznók lepik el a belváros közvetlen közelét, élelem után kutatva. Tucatnyi nemes vonású szarvas átvonulása bénítja meg órákra a forgalmat a város bevezető útjain, miközben költöző madarak sötétítik el az eget, lehetetlenné téve a repülőgépek felszállását. Valahogyan kiszabadul az állatkertből egy jaguár, óriási riadalmat keltve. Minden bizonnyal magától jutott ki, a borzalmas állatkísérleteket végző laboratóriumból kiszökő kisemlősök ketreceit viszont valaki éjjel szándékosan kibontotta. Aztán furcsa nemi betegség üti fel a fejét a nemrégiben thaiföldi szextúrán járt nyugat-európai felsővezetők között. A világ egyik felén érthetetlen prérifarkas-invázió sújtja az erdő helyén újonnan felhúzott lakóparkot, másutt a deindusztrializált gyártelepeket növi be hamar egy véletlenül behurcolt futónövény. Az elszaporodott galambok letisztíthatatlan guanóval terítik be a pénzügyi negyedben parkoló luxusautókat, a partvidék VIP-strandjain pedig elterjed a rémhír, hogy valahogyan aligátorteknősök jutottak a vízbe. Ezek lesznek az eljövendő utolsó felkelés profetikus előjelei.”