Református hierarchia?

„Az emberek (közöttük lelkészek, egyházi munkatársak) mindennapos gondjaival való szolidaritás nemcsak a hit, hanem a párbeszéd kapuja is, amely semmit sem vár a világtól, amely ugyanakkor mindent remél a világ számára. A transzparencia mindennél fontosabb. Állj ki, mutasd meg magad! Mutasd meg közösségedet! (Ha van.) Hová tartozol? Mit tudsz megosztani a többiekkel? Milyen erőforrásaid vannak? Hol vannak gyenge pontjaid és hol erősségeid? A legnagyobb deficit amely érhet bennünket, nem pénzben mérhető, hanem lelkekben.

A református egyház megőrizte a történelmi adottságokra visszavezethető hierarchikus egyházszervezetet. A püspöki rendszert, a központosított egyházszervezeti modellt nem sikerült megszüntetni. Ellenben, a lassú ügyintézésével, az „urambátyám-világban” megszokott csoportérdekekkel, a pásztori és ekkléziológiai párbeszéd helyett alkalmazott egyházfegyelmi gyakorlattal elérte azt, hogy az egyházi közösségek még inkább polarizálódjanak és magányosságra ítéltessenek. Ami Szász Domokos idején még működött, – az autoriter, kvázi-feudális kötöttségek, a kliens-patrónus jellegű történelmi múlt adottságai között is – hogy az értékek megosztása a közösségi lojalitás megerősítését, a közösségi élettér és szolidaritás gyarapodását szolgálja.”